Kedves Blogolvasók! Tudom, hogy már nagyon régóta nem jelentkeztem, de az utóbbi időben többen is biztattak arra, hogy folytassam a történetemet, ezért most ismét billentyűzetet ragadok, és megpróbálom legalább egy töredékét elmesélni annak, ami azóta történt velem, hogy utoljára blogoltam. Először is: JÓL VAGYOK!! Bár azt hiszem, ez messze nem takarja a valóságot, mert igazából szuperül vagyok, és életem egy olyan rendkivül boldog szakaszához érkeztem, amilyen talán még sohasem volt. Hol is kezdjem?? Szóval a súlyom most már abszolút elérkezett a normális tartományba, és meglátásom szerint jócskán túl is lőttem rajta, és nem mondom, hogy a plusz kilók nem zavarnak (nagyon is), de cserébe annyi mindent kaptam az élettől, hogy nem érzem magamat nagyon rosszul attól, hogy a tükörből már nem egy nádszálvékony csaj néz vissza rám. Nem igazán tudom magamnak a mai napig sem megfogalmazni, mi volt az a pont, amikor egyszer csak úgy döntöttem, hogy elegem volt az éhezésből, és ha nehézséget jelent is, de igenis megpróbálok egyre és egyre többet enni. Azt hiszem egyszerűen meguntam, hogy minden nap ugyanazokhoz a rituálékhoz, ugyanazokhoz a fajta ételekhez térek vissza, hogy alig van erőm sokszor ahhoz is, hogy a saját cipőmet felvegyem, és elfelejtettem sirni, de nevetni is, az érzelmi tompaság döbbenetes volt a korábbi vidám és mosolygós énemhez képest. Februárban, amikor megint kórházba kerültem, ott éreztem, hogy valami „átkattant” az agyamban, és elkezdtem eszegetni. Persze először egy-egy pogácsa, vagy egy kanálka nutella is a bűnözés magasiskolájának tűnt, de lassan túljutottam az örökös bűntudaton. Illetve már annyira a mindennapjaim részévé vált, annyira megszoktam, hogy mindig velem van, hogy egyre kevésbé zavart már. Miután kikerültem a kórházból, persze nekem is voltak megtorpanásaim.... Először akkor, amikor azt éreztem, hogy a legpicibb ruháim elkezdenek szoritani... Egy barátnőm adta akkor azt a hasznos tanácsot, hogy amig a kicsi cuccaimba próbálom magamat mindig belepréselni, és érzem, hogy szoritanak, mindig indokolatlanul túlsúlyosnak fogom magam érezni, és ez ellen egyet lehet tenni: elő kell venni a szekrényből a régebbi, egy mérettel nagyobb ruhákat, vagy elmenni a boltba, és tudatosan egy számmal nagyobb ruhákat vásárolni, mert ezt a lélektani holtpontot csak igy lehet áttörni. Ha bármikor úgy éreznétek, hogy elkezdtetek igazán túlsúlyosak lenni, de a mérleg még mindig jóval kevesebbet mutat, mint amennyi a magasságotok szerinti normális súly lenne számotokra, akkor igenis tessék elrohanni a legközelebbi plázába, legalább mindenki találhat magának egy jó ürügyet, miért is megy vásárolni J Ahogy elkezdtem egyre többet enni, szinte azonnal elkezdtem ennek érezni a pozitiv hatásait... Először is a fizikai erőm kezdett lassacskán visszatérni.... Régen a boltban mindig meg kellett kérnem az eladónőket, ha vettem egy üveg ásványvizet, hogy csavarják le nekem a kupakot, mert nekem nincs hozzá erőm, és hirtelen eljutottam addig az állomásig, hogy már egy egész karton ásványvizet fel tudtam cipelni a lakásba. Na jó, az első alkalommal azt hittem, a Himalája megmászása ehhez képest semmi... Aztán ami számomra rendkivüli fordulat volt, hogy elkezdtem megint nevetgélni dolgokon, apró vicceken, kedves történeteken, holott a legkisebb súlyom mellett egy mosolyra sem voltam képes, tényleg csak az alapvető funkciók működtek, a vészvilágitás égett. Olyan jó volt megint felszabadultan nevetni, sőt, másokat megnevettetni, de ha arról volt szó, egy isteni nagyot bömbölni, mert visszatértek az érzéseim, ami számomra egy igazi csoda volt. Aztán elkezdtek jönni az óvatos bókok az ismerősök, barátok, család részéről... Na ez megint egy sarkalatos pont egy anorexiás számára... Mert ha valaki azt mondja neked, ha elkezdesz pár kiló pluszt magadra szedni, hogy de jól nézel ki, akkor ez egy anorexiásnak egyenlő azzal, mintha azt mondták volna neki, hogy de szépen meghiztál. Tehát ha valaki ezt a blogot nem evészavarosként olvassa, akkor azt a tanácsot adnám, hogy inkább csak egyes részleteket dicsérjen, például, hogy de szépen csillog ma a szemed, milyen jó látni, hogy mosolyogsz, mert egy anorexiás könnyen félreértelmezi. Ha pedig valaki evészavarosként olvas most engem, akkor igenis tessék tudatosan a BÓK részére koncentrálni ezeknek a megjegyzéseknek, és még ha nem is érzitek igaznak, vagy még akár rossz érzéseket is kelt bennetek, akkor is köszönjétek meg az illetőnek. Idővel ez el fog ahhoz vezetni, hogy tényleg elhigyjétek, hogy szépek, és egyre szebbek vagytok. Hogy én az elején elhittem-e, hogy szépülök???? ÁÁÁÁ, ugyan már.... Persze, hogy nem.... De akkor is megköszöntem... És egy nap arra ébredtem, hogy arra gondoltam, mégiscsak van benne valami. Nem olyan beesett az arcom, picit már kerekedik a popóm, a hajam dúsabb és fényesebb, nem olyan űzött a tekintetem, és elkezdtem egyre több önbizalommal járni-kelni az utcán. Persze nálam nagyon nagy szerepet játszott az önbizalmam visszatértében az is, hogy a sors furcsa fintoraként pont a blogom kapcsán irt nekem egy srác, aki saját maga nem küzd ugyan ilyen problémákkal, de megragadta a történetem, és elkezdtünk levelezni. Iszonyatosan nehezen vettem rá magam, hogy találkozzam vele először, mert hát szégyelltem magam, hogy igy nézek ki... De mások unszolására végülis rávettem magam, és bár nem randizásnak indult a dolog, végülis az lett a vége, hogy most már lassan hét hónapja ismerem, együtt vagyunk és nagyon szeretem. Ez nem jelenti azt, hogy könnyű volt a kezdet, sem neki, sem nekem, és nem voltak fordulópontok ebben a kapcsolatban. Egy anorexiás, még ha gyógyulófélben van is, nagyon sokat tud továbbra is görcsölni a kajáláson... Személy szerint én például továbbra is zavarban tudom érezni magam, ha mások előtt eszem, és sajnos ez néha rá is vonatkozik. Egyszer el tudom engedni magam, máskor viszont totál nem... És le a kalappal előtte, mert férfiként hihetetlen empátiáról tett tanúbizonyságot, és az összes evéssel kapcsolatos parámat remekül kezelte eddig. Próbáltam neki is mesélni arról, hogy hogyan is működik ez az evészavar, de igazából azt hiszem, hogy ezt teljes mértékben soha nem értheti meg az, aki nem járt hasonló cipőben, de nem is bánom, hogy nem érti meg. Sőt, azt kivánom, soha ne tudja meg, milyen érzés ezekkel a gondolatokkal együtt élni. Ami nehéz, hogy a kapcsolatunk elején még azért volt nehéz vele enni, mert csak bizonyos fajta kajákat tudtam enni, és nagyon rossz volt, ha valami más került az asztalra, nem volt kedvem belőle enni. Most azért kihivás, mivel már bőven túlsúlyosnak érzem magam, és szégyellem, hogy egyáltalán eszek még, mert a végén bálna leszek, arról nem is beszélve, mennyire tartok attól, hogy egyszer mondjuk mellette kap el egy falásroham, belehalnék a szégyenbe. Az ő jelenléte, támogatása, megértése és pozitiv visszajelzései sokat segitettek abban, hogy ott tartok, ahol tartok most, ezért minden nap hálás vagyok, de az önbizalom tuningra persze az is rátett egy lapáttal, hogy ismét sikerült munkahelyet találnom, ahol ráadásul nagyon jól érzem magam, az időbeosztás ugyan néha egy kicsit megviseli az embert, de szeretek bejárni, és ezt most nem cserélném el semmire. Két dolog van, amivel viszont továbbra is küzdök.... Az egyik a menstruáció.... mert ez ugye tavaly júniusban abbamaradt, és eldöntöttem, hogy ideje valamit kezdeni ezen a fronton, mert azóta sem jött meg. Elmentem a dokihoz, aki azt mondta, hogy látja a petéimet, és minden rendben lévőnek tűnik, de az is látszik, hogy a petéim ’alvó’ állapotban vannak, és a méh nyálkhartyájának a vastagsága messze nem éri el azt a szintet, ami egy menstruáció előtt álló nő esetében normális lenne. Mivel a sok antibiotikum egy kicsit megviselte a májamat, ezért ő azt javasolta, hogy a fogamzásgátló tabletta helyett egy hüvelygyűrűvel próbálkozzam, ami nem a májon keresztül kerül a szervezetbe, hanem közvetlenül a véráramon keresztül. Aki még nem találkozott ilyennel, annak elmondom, hogy a hüvelygyűrű gyakorlatilag egy műanyagszerű karika, amit könnyen össze lehet nyomni az ujjakkal, és a felhelyezés után három hétig kell a hüvelyben maradnia, majd ki kell venni egy hétre, és akkor jön meg a menstruáció. Az első alkalommal amikor feltettem, akkor körülbelül három napig birtam, az egyik éjszaka úgy ébredtem, hogy szinte megmozdulni sem birtam, csak feküdtem egy helyben az ágyban és sirtam, mert annyira fájt. Aztán miután kivettem, akkor nem sokkal később jobb lett, és el tudtam aludni. Az orvosom másnap azt mondta, hogy valószinűleg a szervezetem ezt a minimális hormonterhelést sem birja még el, tehát várnunk kell, mielőtt megpróbálom újra. A legközelebbi alkalommal már nem volt semmi bajom, akkor végigcsináltam három hetet, és utána megjött valami menstruáció-féle, ami vérzés volt, bár az erőssége meg sem közelitette a korábbiakét. Viszont egyik nap furcsa módon arra ébredtem, hogy nagyon fáj a jobb lábam, és alig birok járni. A következő nap kicsit jobb volt, de aztán megint nagyon fájt, szinte csak sántikálni tudtam... Aztán egy nap zuhanyzás közben kitapintottam egy szép nagy dudort a hüvelyemtől nem messze, na akkor jól megijedtem, és elmentem orvoshoz. A doki azt mondta, hogy van egy olyan mirigy a lábban, ami a hüvelyváladék termeléséért felel (Bartholini-mirigy), és ez most begyulladt, nem tud kiürülni, és ez csak egyre rosszabb lesz, tehát meg kell műteni. Azt mondta, hogy próbáljak meg otthon beülni egy kád forró vizbe és masszirozzam, hátha akkor felfakad és ki tud ürülni. Hát ez sajnos nem sikerült, és a lábam továbbra is fájt, tehát bejelentkeztem az Uzsoki kórházba a műtétre. Az operáció napján már felvettek az osztályra, mikor jött a doktornő, megnézett, és mondta, hogy ő nem műtene meg. Ez ugyanis egy tiszta vizzel telt ciszta, ami nincs begyulladva, és ha ő most kioperálná, annak súlyosabb szövődményei lennének, mint ha marad minden úgy, ahogy van. Azt mondta, hogy akkor kell kioperálni, ha a mindennapi életvitelemben korlátoz. Mondtam neki, hogy igen, fáj, és szerintem ha az ember élhet fájdalom nélkül, akkor végülis mégiscsak jobb lenne a műtét. A végén mégis abban maradtunk, hogy menjek vissza egy hónap múlva kontrollra, és akkor meglátjuk, hogy változik-e a mérete. A hüvelygyűrűt azóta is használom, bár talán szivesen térnék már át a tablettára, számomra furcsa egy idegen test a szervezetemben, meg valahogy a tablettát ’tisztább’ megoldásnak tartom. A ciszta nem lett kisebb, de most már csak néha fájdogál, és nem is igazán akadályoz a mozgásban, szóval nem panaszkodom. Az ok, ami miatt leirtam ezt a történetet, mert az első doki azt mondta, hogy a ciszta valószinűleg azért alakult ki, mert felborult a hüvelyflóra egyensúlya, és ezt valószinűleg a gyűrű okozta. Nagyon szeretnék ebben az ügyben megoldást találni, mert ha ebben a szent percben nem is szeretnék kisbabát, azért jó lenne a tudat, hogy egyszer meglesz rá a lehetőségem, mert ismét elkezdek menstruálni, szóval drukkoljatok :-) A másik dolog, ami nagyon zavar, hogy engem is utolért az, ami nagyon sok anorexiást, mégpedig a falásrohamok. Az elején még nem voltam annyira megijedve tőle, mert úgyis kellett rám pár plusz kiló, tehát megérdemeltem. De ezek csak folytatódtak és folytatódtak, és most már tényleg a normális súlyom fölött járok, de még mindig rám tud törni. Én alapvetően két fajtáját különböztettem meg saját magamnál a falásrohamoknak: a legpusztitóbb az, amikor azonnal, minél gyorsabban és minél többet kell ennem, és képtelen vagyok leállni vele. Ilyenkor tudom, hogy tényleg addig fogok enni, amig már egyszerűen képtelen vagyok még valamit a számba venni, mert már rosszul vagyok, és pokoli gyorsan eszem, mintha valaki siettetne. A másik fajta falásroham, amikor nem eszem gyorsan, csak rendkivül nagy mennyiségben, de ezt sokszor inkább annak tudom be, hogy olyan jó érzés megint érezni a régen tapasztalt izeket a számban, olyan finomak és olyan jól esnek, hogy csak eszek és eszek és eszek még egy kicsit belőlük, egyszerűen az evés és az izek öröméért, l’art pour l’art. Az első fajta falásroham hálaistennek most már (szinte) teljesen abbamaradt, de a másodikba sajnos még mindig bele tudok csúszni. A barátom azt mondja, hogy emiatt ne aggódjak, mert valószinűleg most pótolok vissza nagyon sok olyan tápanyagot, amit megvontam magamtól, és az egyensúly be fog állni. Én úgy érzem  - sőt tudom – hogy igaza van, és ez az időszak nálam még mindig az éhezés kompenzálásáról szól, de azért jó lenne, ha nem azon járna sokszor az agyam, hogy ki szeretném zabálni a hűtőből az utolsó falat ételt is. Ami nagy változás számomra, hogy a meleg, főtt kaják is egyre inkább vonzanak, néha főzőgetni is szoktam, és múltkor sikerült egy olyan rakott krumplit és lasagnét csinálni, amit semmi más kajával, fagyival, sütivel és csokira nem cseréltem volna el. Egyre bátrabban fedezek fel régi-új izeket, rengetegszer van, hogy azt eszem, amit éppen megkivánok, és nem követek semmilyen rituálét. Amikor ezek a falásrohamok elkezdődtek, olvasgattam egy nőnek a történetét, aki Szüntelen éhség cimmel irt könyvet a saját tapasztalairól... ő azt irta, hogy sokan az életükben valami problémáról szeretnék elterelni a figyelmüket az evéssel, és ahelyett, hogy hallgatnának a saját belső hangjukra, inkább magukba guritanak egy raklapnyi ételt, és igy nem agyalnak sokat semmin. Ebben a sztoriban nálam úgy érzem az nem stimmel, hogy én nem látok semmilyen problémát most az életemben, ami megoldásra várna, van egy csodálatos barátom, szerethető munkahelyem, barátságos kis lakásom, egészségem, életerőm és boldogságom, tehát nem tudom, milyen belső hangra szeretnék nem odafigyelni.... de persze a lélekelemzés sem egzakt tudomány.... :-) Ami viszont fontos lenne – és erről nemrég cseréltünk eszmét egy lánnyal, aki tanulmányt is ir az anorexiáról – hogy az anorexiások terápiájának fontos eleme legyen, hogyan lehet elkerülni, vagy legalábbis idővel gyógyitani az evésrohamokat, szerintem ez nagyon sokunknál előjön, és gyanitom rengetegen szeretnénk megszabadulni tőlük.... Azt hiszem egy kicsit hosszúra nyújtottam ezt a bejegyzést, de igérem, hamarosan megint jelentkezem, és mindenkinek, aki hasonló evészavaros problémákkal küszködik, szeretnék küldeni egy kicsit abból a pozitivitásból, életörömből és mosolygósságból, ami most az én napjaimat körüllengi, hogy adjon nektek is erőt!!!