Oké, először is az életemről néhány számadat tükrében: 32 éves vagyok, jelenleg nagyjából 29 kiló és 176 centi magas. Higgyétek el, nem túl jó kombináció - na persze nem lenne vele semmi baj, csak a súlyt kellene már egy kicsit feljebb vinni. Nem tudom, hogy milyen célból indítom ezt a blogot három évvel azután, hogy elkezdődött nálam az anorexia. Fogalmam sincs, meddig tart ki a lelkesedés, az is lehet, hogy egy-két bejegyzés után eltűnök majd a süllyesztőben. De egyrészt terápiás célból teszem, másrészt azért, hogy más anorexiások se érezzék azt, hogy a szenvedéseikkel egyedül vannak. Azt mondják, hogy amikor a legnagyobb bajban van az ember, jó érzéssel tölti el, ha másokon segíthet, alapvetően ez is a célom. Szeretném hangsúlyozni, hogy ez az én hányattatásaim története, az, hogy kinek milyen terápia, gyógymód, kúra, hitvallás segít kikecmeregni ebből a betegségből, az emberfüggő. Nagyon sajnálom, hogy nem három évvel ezelőtt kezdtem el dokumentálni az érzéseimet, mert így visszatekintve már minden más színezetet kap. De hiszek benne, hogy így is van értelme a dolognak, hiszen a mostani szemszögemből nézve is érdekes lehet visszatekinteni, mik voltak az út fontosabb állomásai. Nagyon örülnék, ha azok, akik olvassák, írnának egy pár biztató - vagy akár kritikus - kommentet, hogy tudjam, érdekel-e egyáltalán bárkit, min is mentem én keresztül.

Azt hiszem először illene bemutatkoznom; nevet biztos nem fogok írni, és valójában picit félek is tőle, hogy egy ismerősöm vagy családtagom valahogy rám bukkan és felismeri, hogy én írogatok, sok érzést vagy gondolatot nem biztos, hogy szívesen vállalnék, ha tudnám, hogy ők is látják. A lényeg, hogy három évvel ezelőtt egy életvidám, pozitív, sokat mosolygós és pörgős csajszi voltam, akinek az égvilágon mindene megvolt ahhoz, hogy bízzon a szép jövőben. Mára a remények nagy része elpárolgott, gyakorlatilag az életemért küzdök, és fogalmam sincs, hogy mi jelentheti a kiutat az anorexiából. Sok más sorstársamtól eltérően nálam nem azért kezdődött az anorexia, mert mindenáron fogyni akartam és kövérnek láttam magam. Egy pillanatig sem! Teljesen meg voltam elégedve az alakommal (már amennyire egy nő meg lehet elégedve), és korábban soha nem voltak súlyproblémáim. A 176 centis magasságomhoz kábé 60-65 kilós testsúly párosult, amiért egyáltalán nem kellett küzdenem, soha nem fogyókúráztam vagy ilyesmi. Rendszeresen sportoltam valamit - nem eltúlzottan -, ettem, ami jól esett, és valahogy mindig megtartottam ezt a sávot 60 és 65 kiló között. Szerencsés gének :-) Mindenesetre fontos hangsúlyozni, hogy TÉNYLEG elégedett voltam magammal, semmit nem változtattam volna meg magamon, ezért pláne nehéz megérteni, hogy miért süllyedtem el az anorexia mocsarában. Azóta a legeslegmélyebb pont a 28 kiló elérése volt, ekkor már csak egy összeaszalódott csontvázként vonszolgattam magam, akinek szinte semmihez nem volt ereje, többször kerültem kórházba is. Az anorexia akkor ütötte fel a fejét, amikor szakítottam a spanyol barátommal. Mondjuk én nem látok semmi összefüggést a kettő között, ne gondoljátok, hogy egy kivételesen hosszú, rengeteg szerelemmel és szenvedéllyel teli kapcsolatról, a nagy Ő elveszítéséről van szó, aki után a lányok telesírják a párnájukat. Ez csupán egy pár hónapos viszony volt, nem is igazán működtek köztünk a dolgok, így viszonylag nagyobb szívfájdalom nélkül vettünk búcsút egymástól. Az anorexiát kiváltó lelki okok tehát egészen biztosan mélyebben gyökereznek és régebbre nyúlnak vissza, de hiába gondolkodom rajta három éve - és ne higgyétek, hogy nem kértem segítséget senkitől - egyszerűen fogalmam sincs, hogy mi az, amit képtelen vagyok feldolgozni. Az én életutamat is kátyúk szegélyezték, de korántsem volt nehezebb sorsom, mint bárki másnak, nem történtek kirívó tragédiák az életemben, ezzel egy "normális" embernek azért el kell tudnia boldogulni. Rossz azt megélni, hogy úgymond gyengének bizonyultam, aki az evészavarban lelt menedéket valamilyen lelki teher szorítása alól, csak éppen a régi életemre vágyom, és bármit megtennék, hogy onnan folytathassam az életem, ahol három évvel ezelőtt abbahagytam.

Mert igen, kicsit úgy érzem, hogy három évvel ezelőtt abbahagytam az életet, vagy legalábbis szüneteltetem. Mert a mostani életem csak halvány visszfénye annak, ahogy mások élnek, gyakorlatilag a vegetálásról és a napok túléléséről szól. Nemrégen egy három pontból álló listát állítottam be a telefonomon háttérképnek: 1. get up 2. survive 3. go back to bed (1. kelj fel 2. éld túl 3. menj vissza az ágyba) - azt hiszem elég sokat mondó. Mondjuk azóta megváltoztattam egy kicsit pozitívabb üzenetre (The beginning is near - vagyis a kezdet már közel van, legalábbis remélem, hogy a betegségből való kiút bejárata egyre közelebb van), legalább nem minden nap csak arra koncentrálok, ha a telefonomra nézek, hogy túl kell élnem. Nekem csak szimplán ÉLNEM kell!! Tehát vissza ahhoz a ponthoz, amikor szakítottam a spanyol sráccal. Picit elveszítettem az étvágyam utána, de hát gondolom ez másokkal is gyakran előfordul, ha egy eleinte ígéretesnek tűnő hímmel nem jönnek össze a dolgok, pláne 30 felé közeledve. Mondjuk arra világosan emlékszem, hogy már a kapcsolatunk vége felé elmentünk együtt egy étterembe, én valamilyen levest rendeltem. Ő meg beszélt kettőnkről és volt egy mondata, amivel annyira megbántott, hogy gyakorlatilag kiesett a számból a kanál, teljesen elment az étvágyam. Mintha minden azon a ponton indult volna el. A legszörnyűbb, hogy egyáltalán nem emlékszem, mit mondott, csak annyi maradt meg, hogy nagyon rosszul esett, és szinte undorodva hagytam ott az egyébként iszonyatosan finom levest a tányéromon. Tehát miután szakítottunk, egy kicsit kevesebbet kezdtem el enni, de nem volt kóros a dolog. Világéletemben IMÁDTAM enni, és akkor sem vontam meg magamtól semmit, csak észrevettem magamon, hogy hoppá, egy pár kiló lepattant. Aztán ez a "kicsit kevesebbet eszem és minden tök okés attól még"-korszak észrevétlenül és sok-sok hónap alatt átfordult abba, hogy már minden kajának megnéztem a kalóriartartalmát, mielőtt levettem a boltban a polcról, sőt nem is ettem szívesen olyan cuccokat, amiken nem volt feltüntetve a tápérték. Kezdetét vette az abonett, a light sajt, a létező legsoványabb selyemsonka és uborka korszaka. Mert ez nagyon fontos, nálam korszakok vannak. Vagyis léteznek olyan hetek, sőt akár hónapok is, amikor PONTOSAN ugyanazt eszem, mint az előző nap. Volt például jó pár olyan hónap, amikor szó szerint minden nap ugyanazt ettem, ugyanabban az időpontban: este 7 körül becsaptam egy joghurtot - addig nap közben semmi, csak víz meg rágógumi - aztán 11 körül 3 darab tökmagos pogácsa (soha nem 2 vagy 4), májkrémmel megkenve, sajttal és olívabogyóval megspékelve. A desszert mindig hajszál pontosan 4 darab csokis keksz volt, de az sem volt mindegy, hogy melyik márka. Mert ez is nagyon fontos jellemzőm; ha rákattanok egy márkára, akkor sem tudom mással helyettesíteni, ha egy boltban olcsóbban kapnék ugyanolyan termékből, egyszerűen nekem az kell, amit már próbáltam korábban. Tudom, furi dolog, én sem nagyon értem. Tehát én csak egy adott pékségben vettem meg mindig a három tökmagos pogácsát - máshova be se mentem volna - és ugyanabban az ABC-ben vásároltam a lánc saját márkás csokis kekszét hónapokon át.

Talán kicsit szokatlannak tűnhet, hogy anorexiásnak nevezem magam, és közben tökmagos pogácsát meg csokis kekszet zabálok. Szóval inkább evészavarosnak kellene hívnom magam - anorexiásnak igazából a súlyom miatt minősülök. Tehát akkor maradjunk az evészavarnál. Szóval ennek a lényege, hogy hosszú időszakokon keresztül eszem ugyanazokat a dolgokat, a napnak ugyanabban az időpontjaiban (ha nem sikerül tartanom az ütemtervet valami külső körülmény miatt, tök ideges leszek), ugyanazokat a márkákat választom, és ez csak iszonyatosan nehezen alakul át. Én már néha azt is korszakalkotó fordulatnak érzem, ha egyik nap a mogyorós csoki helyett cseresznyekrémeset választok, mert már ez is egy apró változtatás. Ez nekem mindig egy kicsi kapaszkodót ad, hogy mégis át tudom még alakítani az életemet. És nagyon fontos még, hogy iszonyatosan hosszú ideig eszem. Nem azért, mintha nagyon rosszul lennék, ha gyorsan belapátolom az ételt (bár nyilván gyorsabban eltelek, mint mindenki), hanem mert olyan ritkán tudom rávenni magam, hogy egyek, hogy akkor viszont minél hosszabban szeretném élvezni a dolgot. Bár a dolog hosszúsága miatt gyakorlatilag már el is veszik a gyönyör, egy teljesítendő küldetésről van szó. Emlékszem például a tökmagos pogácsás korszakra, amikor találják ki, hogy hány óra alatt ettem meg a három pogácsát meg a csokis kekszet! Nagyjából 8-9 óra alatt! Szinte mikroszkopikus morzsákra szétszedtem minden kekszet és morzsánként ettem meg, a csokitölteléket pedig egyenként kiszedtem mindegyikből és elraktam a végére, hogy a legjobb ízzel a számban fejezhessem be a kajálást. Az olívabogyót atomjaira rágtam szét, a májkrémet elszopogattam és a pogácsát is addig forgattam a számban, amíg gyakorlatilag elolvadt már. Emiatt sokszor egész éjszakába nyúlóan fent voltam, krónikus alváshiánnyal küzdöttem, mert gyakran csak délelőtt 10 körül fejeztem be az előző este 11 órakor elkezdett vacsit. Mintha az evés lett volna a lakótársam, az egyetlen dolog, ami segített kitölteni az itthoni magány által teremtett űrt. Így ettem, mert csak akkor nem éreztem magam egyedül, igazi pótcselekvés volt. Közben persze ezer másik dolgot csináltam, evés alatt filmet néztem, könyvet és újságot olvastam, neteztem, csak azért, hogy az is elterelje egy kicsit a figyelmem, és még lassabban fogyjon el a kaja. Mert ha elfogyott a kaja, akkor elérkezett a világvége. Csak arra gondoltam, hogy na most megint el fog telni egy egész nap, amit végig kell küzdenem úgy, hogy közben nem ehetek semmit - csak legkorábban hétkor a joghurtot - és mennyire szenvedek ettől. De este 11-kor, amikor aztán elkezdtem az újabb tökmagos pogácsákat megkenni, valahogy mindig úgy éreztem, hogy volt értelme az egész napos szenvedésnek.

Mert az evésre kicsit úgy tekintek már, mint valami jutalomra. Tehát ha nem "teljesítek" valamit, akkor nem érdemlem meg az ételt sem, mert rossz ember vagyok, egy rakás szerencsétlenség. Minden nap kitűzök magam elé küldetéseket, és ameddig ezeket nem teljesítem, addig nem is kezdek el enni, vagy legalábbis még a szokásosnál is erősebb lelkiismeret furdalással. Mert ez bűntudat és lelkiismeret furdalás, amit evés közben érzek; nem érzem magam semmilyen szempontból szerethető és értékes embernek. Ha pedig nem vagyok szerethető, akkor mégis miért vagyok a világon. És ha úgyis feleslegesen vagyok a világon, akkor minek egyek... Legalábbis mindig ez a beteges gondolatmenet zajlik le a fejemben, amikor eszem, hogy "kibírod te evés nélkül is, minek kezdesz el kajálni". Eközben az agyam racionális része - mert úgy tekintem, mintha a beteg rész elkülönülne a normálisan működőtől - pontosan tudja, milyen kifacsart logika ez. Mert még most is világosan látom, hogy semmi értelme ezeknek az érzéseknek, soha életemben nem követtem el súlyos bűnöket másokkal szemben - apró stiklijei persze mindenkinek vannak -, de nincs semmi olyan, ami miatt arra kellene ítélnem magam, hogy egy múmiává aszalódott csontkollekcióként próbáljam túlélni a mindennapokat. Ennek ellenére alig tudok változtatni az étkezési szokásaimon. Bár néha érzek éhséget, és étvágyam pedig folyamatosan van - legszívesebben egész álló nap csak ennék és ennék, bármit - szinte soha nem akkor eszem, amikor elkezd korogni a gyomrom, hanem akkor, amikor a beteg agyam szerint elérkezett az ideje, mert már teljesítettem valamit aznap. Sokáig képes voltam végigdolgozni egy napot reggeltől estig, majd elmenni ügyeket intézni és másfél órát edzeni úgy, hogy egy szelet sonkát ettem közben. Nem tévedés, egy szelet sonkát, ezt is már csak edzés alatt, mert hát ugye oda kell az energia. Elég szánalmas, totál egészségtelen, mégis így csináltam. És az egy zacskó chips meg az egy tábla csoki csak azután következhetett, hogy hazaértem az edzés után. Ha nap közben ettem volna meg mondjuk a táblányi csokit, akkor tutira nagyon bűntudatom lett volna és egész nap szomorkodom, hogy na, most már nem is ehetek este csokit (mert miért ne?) Tehát nagyon nem szeretek magamban semmit - régebben pedig egész büszke voltam magamra, szerintem kedves voltam és közvetlen a legtöbb emberrel, könnyen haverkodtam, sikereket értem el a munkámban, volt saját lakásom és megtakarításom meg egy csomó pasim (köztük két nagyon fontos és éveken keresztül tartó párkapcsolat). Most viszont csak arra vagyok képes gondolni, hogy mennyi mindenre nem vagyok képes már az állapotom miatt, emiatt még rosszabbnak érzem magam, emiatt még kevésbé eszem, tehát ördögi kör. Mert ha elkezdenék normálisan, átgondoltan táplálóbb ételeket enni, akkor elkezdenék erősödni, hízni, sokkal több lenne az energiám, és lenne végre esélyem egy kicsit gatyába rázni az életem. Például normális melót találni.... Mert tavaly év végén megváltunk egymástól a céggel, amelyiknél dolgoztam, és azóta itthon próbálom magam fenntartani kisebb melókból. Mindenesetre azért minden nap hálát adok a sorsnak, hogy legalább ennyi munkám akad és nem kell totális tétlenségben eltöltenem a napjaimat céltalanul, van valami, ami miatt érdemes felkelnem. Tehát az egészségem, a súlyom és az erőm helyreállítása mellett a második legfontosabb programpont, hogy legyen végre megint normális melóm, amiből el tudom magamat tartani. 

A legelső bejegyzésemet nem szeretném még ennél is bővebb lére ereszteni, így sem tudom, hogy érdekes lehet-e ez bárki számára. Nekem jó érzés volt így kiadni magamból az érzéseimet, bár a mesélésben nem követtem semmilyen időrendi sorrendet, csak írtam ki magamból, amiket érzek, és amiket talán a legfontosabb tudni az evészavarom működéséről. Emiatt talán egy kicsit kaotikus a történet, de remélem, hogy idővel összeáll a kép, és ennek a három évnek sok állomását sikerül összeszednem világos és olvasmányos formában. Kérlek, ha olvastok engem, akkor szóljatok hozzá pár szó erejéig, nagyon kíváncsi lennék a visszajelzésekre, amelyeket előre is köszönök! Remélem hamarosan folytatódik a sztori, ha rá tudom venni magam és érzem magamban az erőt, akkor szeretnék naponta valamennyit hozzáírni, de nem ígérek semmit. Biztos lesz olyan, hogy közlékenyebb kedvemben leszek, aztán máskor meg szűkszavúbb, de mások biztatása miatt is szeretném ezt most egy kicsit következetesebben csinálni, mint más dolgokat. Szóval kérlek biztassatok, jól jönne egy pár komment sorstársaktól és nem sorstársaktól egyaránt! :-)