Sziasztok kedves blogolvasók! A mai bejegyzés elkezdése előtt felvillant bennem a jelenet a Mátrix első részéből, amiben Morpheus a tenyerén egy kék és egy piros pirulát kínál Neo-nak. Ha a kék mellett dönt, akkor nem történik semmi, otthon ébred az ágyában, és semmire sem fog emlékezni. Ha viszont a vörös bogyót választja, akkor megtudja, hogy milyen mély is valójában a nyúl ürege, vagyis, hogy a mesterséges intelligenciával rendelkező gépek hogyan tartják rabságban az embereket és csatlakoztatják a hibernáltak agyát kibernetikus csatlakozókkal össze. Ebben a világban az embereket a gépek tenyésztik, azzal a céllal, hogy saját erőforrásként használják őket, a "Terminátorok Duracelle" márkajelzéssel ellátva. Neo természetesen a piros pirula mellett voksol és kezdetét veszi a kaland, meg a Smith ügynökökkel és prófétákkal megspékelt három részes kult trilógia. (Ha valaki szeretne egy kicsit nosztalgiázni, egy pár perces kitérőt javasolnék: https://www.youtube.com/watch?v=zE7PKRjrid4) Persze az esetemben nem okozott az egész világot megrengető fordulatot az, hogy az antipszichotikumok beszedése mellett döntöttem, de a saját belső világomat bizony alaposan megbolygatta. Ahogy említettem legutóbb, a SOTE pszichiátriáján nagyjából egy héten keresztül kaptam már egy antidepresszánst, de sajnos nem emlékszem, hogy mi volt a neve. Csak annyi maradt meg belőle, hogy soha nem érzett fáradtság tört rám, miután beszedtem, összekuszálódtak a gondolataim, nem voltam képes egyenesen járni, és percenként elájultam volna. Többen is azt mondták, akik szedték már a gyógyszert, hogy farkasétvágyat csinált és rövid időn belül jó pár kilót felszedtek. Voltak olyanok viszont, akiknél beindította az anyatej képző mirigyeket, és abba kellett hagyniuk a terápiát - legalábbis ezt a gyógyszert. Nem tudom, hogy velem mi történt volna, ha hosszú távon szedem, annyi biztos, hogy egy hét alatt semmi változást nem éreztem tőle sem a kedélyállapotomban, sem a súlyomban. Akkor egy hét után azért maradt abba a bogyó szedése, mert át kellett szállítani a belgyógyászatra, ott pedig már inkább infúziókat toltak belém, nem a depi elleni szerek voltak a középpontban. Tehát amikor már Tüdőbálinton feküdtem, akkor szántam rá magam igazán arra, hogy komolyan vegyem a gyógyszeres támogatás fontosságát, miután korábban hihetetlen módon elmerültem a depressziós és öngyilkos gondolatok világában. Mintha minden egyes nap a Szomorú vasárnap ismétlődött volna meg. (Ennek a dalnak persze rengeteg feldolgozása van, én most Hernádi Judit verzióját választottam: https://www.youtube.com/watch?v=Z2PI7fSZeSE) Tehát meglátogatott a szanatórium pszichiátere, és ő azt javasolta, hogy kezdjük egy nagyon bébiadagnyi Escitaloprammal a kezelést, attól jobban fogom érezni magam. Természetesen ő ért hozzá, természetesen beleegyeztem a gyógyszerbe, szabadulni akartam a szorító, lehangolt gondolatoktól bármilyen áron. Azt mondják, hogy az antidepresszánsok igazán csak négy hét után fejtik ki a hatásukat, amíg felépül az ember szervezetében a pirula hatása, addig viszont átmenetileg rosszabbra is fordulhatnak a dolgok. De az is lehet, hogy már azonnal elkezdem majd érezni, hogy jobb a kedvem, nem látom olyan sötéten a dolgokat és varázsütésre kiürülnek a nyavalyák, mindig az élet napos oldalán fogok járni. Szóval felkészültem rá lélekben, hogy lehet, hogy a szedés után még inkább rám tör majd a kényszer, hogy elemeljek valakitől egy doboz altatót és magamba borítsam. Vagy pont ellenkezőleg. Lehet, hogy másnap úgy ébredek, mint Alice Csodaországban, egy elvarázsolt világban, ahol minden mesés, színpompás, és minden szeglete új, fantasztikus élményeket ígér. Na akkor most leleplezem a nagy titkot, egyik forgatókönyv sem következett be. Szerencsére nem éreztem leküzdhetetlen vágyat, hogy éjszaka kivessem magam a kórterem ablakán, de nem is töltött el örömmámor, nem támadtak világmegváltó gondolataim. Nem ébredtem rózsaszín szemüvegben, de már azt is óriási megkönnyebbüléssel könyveltem el, hogy nem fordult rosszabbra az állapotom.

Szépen lassan azt éreztem magamon, hogy ha nem is villan fel az amerikai fogpasztavigyor reggelente a szám szélén, azért a legsötétebb gondolatok nyom nélkül elmúltak. És nem is kellett eltelnie hozzá heteknek, szinte azonnal elkezdtem érezni a javulást. Nem tört ki rajtam a hurráoptimizmus, de az öngyilkossági szándék felszívódott. Néha még eszembe jutott, hogy nincs más kiút az állapotomból, de csak olyan futólag, mint ahogy a légy meglegyinti a szárnyát. Messze magam mögött tudtam már azokat a napokat, amikor szó szerint tervezgettem annak a részleteit, hogyan szököm meg a szanatóriumból, intézem el a végrendeletemet, fizetem vissza a maradék hitelemet, írok mindenkinek búcsúlevelet, akit szerettem, majd leszek öngyilkos - mint aki jól végezte a dolgát. Szóval egy kicsit pozitívabban álltam hozzá a dolgokhoz, pláne mert közeledett annak az ideje, amikor elhagyhattam a tüdőszanatóriumot, felhizlaltak eléggé ahhoz, hogy megpróbálhassak a kinti világban tovább boldogulni. Tehát minden reggel kaptam egy fél szem Escitalopramot, és ettől minden máris sokkal jobb színben tűnt fel, elkezdtem ismét hinni a saját erőmben, és abban, hogy nahát, hiszen meg is gyógyulhatok. Mert az anorexiából és a TBC-ből is ki lehet gyógyulni, rengeteg embernek sikerült már, akkor meg miért pont én lennék a kivétel? A súlyom is szépen gyarapodott 38 kilóig, fizikailag is egyre több energiát éreztem magamban, a kettő együtt pedig csodálatos koktél volt. Kisimultak az idegeim, lelkiekben megnyugodtam, ismét hittem abban, hogy van értelme tovább keresni a labirintus kijáratát, mert van fény az alagút végén. (Tudom, tudom, hogy a Szamár azt mondta Shreknek, hogy ha lát egy alagutat, akkor a végén ne menjen ki a fényre, de én napimádó vagyok :-) Plusz az Escitalopramnak volt egy másik áldásos hatása is; elkezdtem tőle pörögni, mint a motolla - legalábbis korábbi összesorvadt önmagamhoz képest. Miután a barátnőm kihozott a kórházból, egyszerűen képtelen voltam a seggemen ülni. A korábbi egész napos ágyban való punnyadást felváltotta az, hogy folyton muszáj volt "csinálnom" valamit. Felkeltem és azonnal elkezdtem mosni. Meg takarítani. Meg mászkálni és nézelődni a városban. Meg ügyeket intézni. Meg programokat szervezni. Meg hatalmas, több órás sétákat tenni esténként. Tehát elkezdtem hivatalosan is visszatérni az életbe, minden annyira más színben tűnt fel, mint a kórházi senyvedés alatt. Sokat beszélgettünk a barátnőmmel - mert megegyeztünk vele, hogy miután kikerülök, még egy darabig nála lakom, amíg mind a ketten úgy érezzük, hogy haszna és értelme van, illetve nem megyünk egymás agyára. Találkozgattam ismét legeslegbölcsebb barátnőmmel is, felvettem a kapcsolatot régi ismerősökkel és hatalmas lelkesedéssel vetettem magam abba, hogy most újjászületek és alapjaiban rázom fel az életem, mondok búcsút örökre az evészavarnak. Szóval köszöntem minden egyes nap a vegyipar csodakonyhájának, hogy léteznek az antidepresszánsok, mert azok nélkül.... nagyon remélem, hogy nem jutottam volna el addig, hogy tényleg a végső megoldáshoz nyúljak, de ezt most már ugye sosem tudom meg. Szóval bátran szedegettem minden nap a kis fél bogyómat. Meg este egy szem Frontin nevű altatót, mert akkoriban elég komoly alvásproblémáim voltak. Mondjuk ezt zömmel az okozta, hogy a kórtermembe beköltöztettek még egy 90 éves TBC-s nénit, aki eszméletlenül horkolt egész éjjel. Meg zömmel nap közben is, mert mindig aludt. És a zajterhelés őrületes volt: vegyétek a Sziget fesztivált, szorozzátok be ezerrel, adjatok hozzá egy adag Balaton Soundot és egy csipet Voltot, fűszerezzétek egy kis Metallicával, és akkor még messze nem vagytok ott, amit ez a néni produkált. Attól pedig már nem féltem, hogy egy este végső elkeseredésemben bedobom az egész üveg altatót, hol voltak már akkoriban az öngyilkos gondolatok....

A kórházból kikerülve egyébként nem kezdtem el azonnal a munkát. Az akkori melóhelyem ugyanis egy multinacionális cég volt, amelyiknek volt egy külön egészségügyi szolgáltató partnere, ők végeztek munkaalkalmassági vizsgálatokat és hagyták jóvá azt, hogy az alkalmazottak dolgozzanak. A cég pedig egyelőre nem engedélyezte, hogy visszatérjek az íróasztal mellé, két hónapot adtak, hogy még jobban összeszedjem magam fizikailag, tovább gyógyuljak a TBC-ből és hízzak. A főnöknőm biztosított róla, hogy ők megvárnak engem, nem fenyegeti semmilyen veszély az állásomat, maradjak csak betegállományban és erősödjek. Szóval minden le volt zsírozva :-) Tehát dolgoztam kisebb otthoni netes melókat, erőt gyűjtöttem, lelkiekben megerősödtem, szedtem a bogyókat és gyógyultam. Most akkor kitérek a blogírás lényegére, a kajáláshoz való akkori kapcsolatomra. Az anorexiás gondolataim nem szűntek meg, de kombinálódtak az egyébként egyre ritkuló falásrohamokkal és a viszonylag kiegyensúlyozott kajálással. Elérkezett a dupla sajtos hamburgerek, csokis shake-ek, pizzák, mogyorós csokik és kókuszgolyók korszaka. A barátnőm bármikor bármit elkészített nekem, amit csak megkívántam, finomságokkal kedveskedett, együtt rendeltünk kaját, szépen gyarapodtam. Eszegettem joghurtokat, gyümölcsöket is, ittam a táplötyiket, töltekeztem. Persze voltak olyan napok, amikor rendszeresen a wc-ben landolt a kaja, hogy nem nem, nekem nincs is szükségem arra, hogy egyek, anélkül is kibírom, bőven elég, ha két barackot eszem meg egy nap. És, hogy volt-e bűntudatom, hogyha ettem? Igen, persze, ez soha nem szűnt meg. De valahogy együtt tudtam élni az érzéssel. Úgy álltam hozzá, hogy a fene egye meg, nem küzdök tovább. A bűntudat ugyanis mindig ott lesz, egyszerűen el kell fogadnom, hogy menetrendszerűen jönni fog, mert ha hozzászokom, akkor egy idő után már nem lesz olyan ijesztő az érzés. Meg hát arra gondoltam, hogy még mindig nem vagyok 40 kilós sem, a testemnek egyszerűen szüksége van az ételre, folytatnom kell az életemet ott, ahol kibicsaklott az anorexia miatt. Tehát ettem és ettem, szépen tartottam a súlyomat, a kórházban felszedett kilókat, nem volt panaszom. Elkezdtem megvalósítani a régi terveimet, beiratkoztam például egy spanyol nyelvtanfolyamra, ami mindig is nagy vágyam volt. A kurzus egyébként két hete ért véget, végigcsináltam, jövő héten kezdődik a következő etap, szóval kihívás kipipálva, szépen haladok. Ez ismét önbizalommal töltött el. Elkezdtem új ruhákat vásárolni magamnak, holott korábban a közelébe se mentem a próbafülkéknek, annyira szörnyűségesnek láttam a testemet mindenben. Lassan kihíztam a legkisebb, gyerekméretű nadrágomat, vettem elő a szekrényből az egy mérettel nagyobb cuccokat, ismét sminkeltem, ékszereket viseltem és hajpakolásokkal meg finom parfümökkel kényeztettem magam, külsőleg is újjászülettem. Szépen megteltek a pofacsontjaim, ahogy a barátnőm fogalmazott, eltűntek a tigriscsíkok az arcomról, a fenekem és a mellem ismét elkezdett formát ölteni és már nem csak oldalról voltam látható két dimenzióban. Szépültem, eltűntek a mindenütt felbukkanó szőrszálak és a korábban egy kazal szénaboglyához hasonlító összeszáradt kóctömeg a fejemen is fényt kapott, divatos frizurát vágattam és befestettem a hajam. Testileg és lelkileg is újjászülettem. Volt motivációm. Közben persze idekint is felkerestem egy pszichiátert, mert nem akartam Törökbálintra kijárni minden egyes alkalommal, hogy felírják a gyógyszereimet. Az új szakértőt egy szintén anorexiás lány ajánlotta, állította, hogy vele csodákat művelt. Szóval felkerestem a pasit, hogy hogyan érdemes folytatni a pirulákkal. Vele abban állapodtunk meg, hogy felemeljük az Escitalopram adagomat napi egyre, illetve felírt nekem egy Miagen nevű tablettát, amitől még színesebben látom majd a világot és étvágyat is csinál, szóval nem csak vidámabb leszek, de husibb is. Abból elalvás előtt kellett beszednem egy tablettát, aztán ezt később megemeltük kettőre. Akkor a Frontin mellett kipróbáltuk a Xanax Retardot is, hogy tudjak éjszaka aludni, de néhány próbálkozás után maradtunk a Frontinnál, a Xanax nálam szinte hatástalannak bizonyult. Tehát szedtem az Escitalopramot, a Miagent, a Frontint, a 4 fajta antibiotikumot a TBC-m miatt. Ezt egészítette ki a tápanyag-és vitaminpótlás. Az egyre kiterjedtebb házi patikám alapfelszerelése volt a vastabletta, a kálium, a kalcium, a magnézium, a májvédő Silogen, a B-és D-vitamin, a Supradyn multivitamin, az idegvédő Milgamma Neuro, a haj-és körömerősítő Revalid és társaik. Elképzelhetetlenül sok bogyót szedtem be egy nap, néha úgy éreztem, hogy ezek mellé már nem is kell ebédelnem, önmagukban helyettesítenek egy komplett étkezést. Mellékhatásokat nem nagyon éreztem, az antibiotikumok miatt ugyan mindig egy kicsit furcsa volt a szájízem és az emésztésem is néha rendetlenkedett, de ezek nüansznyi problémák voltak. Viszont azzal párhuzamosan, hogy újrakezdtem a melót, azt is éreztem, hogy a szellemi teljesítőképességem és a koncentrációm drámaian visszaesett, valahogy mintha elbutultam volna. Ezen azért eléggé megijedtem. Ha megnéztem egy filmet, másnap nem emlékeztem a sztorira, ha este olvastam, akkor másnap képtelen voltam visszaidézni a cselekményt és fogalmam sem volt róla, hogy miről szólt az előző nap megírt cikk. Egy koponya CT egyébként kimutatta, hogy a szerveim átrendeződése mellett az agyam is szépen összesorvadt a tápanyaghiány miatt, pusztultak az agysejtjeim, vagyis indokoltnak tűnt, hogy egy kicsit visszasüllyedtem Charlie Gordon szintjére. (Ezúton is szeretném mindenkinek sok szeretettel ajánlani Daniel Keyes világhírű regényét, a Virágot Algernonnakot, ennek a könyvnek a főszereplője Charlie Gordon és az Algernon nevű egérke). Tehát úgy döntöttem, hogy szépen fogalmazva szellemi teljesítőképességem javítására elkezdek Bilobilt szedni, amit zömmel Alzheimer-kórosok kezelése során alkalmaznak a betegeknél. A leírás szerint ugyanis amellett, hogy a tabletták segítenek az elbutulás enyhe és középsúlyos formáiban a memóriazavarok súlyosbodásának lassításában, központi idegrendszeri zavarok (csökkent szellemi teljesítőképességgel és tudatéberségi szinttel együtt járó tünetek) észlelésekor is hatásosak. Szóval szedtem ezeket a gyógyszereket is, és tényleg meglett az áldásos hatásuk, már nem is éreztem magam annyira "hülyének" - csak a szokásos szinten - mint korábban. Szép kis házipatikát szereztem be, minden nap percnyi pontossággal toltam a bogyókat, minden este előre kikészítettem a következő napi leosztást. És jól éreztem magam :-) A pszichiáter mondjuk ezt leszámítva nem bizonyult jó választásnak. Még mindig hozzá járok, de nem érzem azt, hogy a beszélgetéseink előre vinnének. Valahogy azt érzem, hogy udvariasan végighallgat, hümmög egy sort, felírja a pirulákat majd elteszi a pénzt, de nincs benne semmi segítő szándék, nem érdekli a lelkivilágom, én is csak a munka része vagyok, nem egy érző emberi lény. Tehát azt fontolgatom, hogy visszamegyek a korábbi pszichológusomhoz, ahhoz a nőhöz, akihez a tüdőszanatórium előtt jártam. Neki igazán interaktív, játékos módszerei voltak, amik nagyon tetszettek, szerettem hozzá járni. A gyógyszereket meg majd fölírja nekem valaki nem magánrendelés keretében, és akkor mindenre jut pénz. Mert abban biztos voltam, hogy a lelki folyamataim kibogozását folytatnom kell, az evészavar nem tűnt el nyomtalanul, és amíg a belső falak és korlátok le nem omlanak, addig nem is fogok meggyógyulni teljesen.

Tehát végigvettem, hogy mit nem próbáltam még ki korábban. Azt hiszem az eddigi bejegyzéseim során csak említést tettem róla, hogy átestem egy akkupunktúrás kezelésen is, de a részletekkel még adós vagyok. Szóval találtam egy kínai központot, ahol azt állította magáról a szakember, hogy a testembe szúrt kis pálcikákkal kezelni tudja az evészavaros gondolataimat. Plusz segít helyreállítani az energiaáramlást a szervezetemben, erővel telik meg a testem, pozitívabb lesz a hozzáállásom. Így elhatároztam, hogy teszek egy próbát a távol-keleti módszerekkel, és bejelentkeztem az első szurkálásra. Egy rémesen lepukkant, szocreál, elég depressziós hangulatú, legrosszabb kórházi körülményeket idéző központról volt szó, hát nem nagyon tetszett a környezet. De végtére is nem a külcsín a fontos, hanem a belbecs, ha a kezelés hatásos, akkor tökéletesen lényegtelen, hogy milyen ágyon pihengetek sündisznóként. Legnagyobb meglepetésemre már az első kúra után éreztem a változást. Tényleg feltöltődtem energiával, fizikailag és lelkileg is frenetikus élményben volt részem. Sokkal jobb kedvem volt utána, szinte dudorászva érkeztem haza és végigtakarítottam a lakást, amihez korábban semmi erőm sem lett volna. Na de ez az áldásos hatás sajnos csak az első alkalomra korlátozódott. Lelkesen elmentem még jó párszor, hogy megkapjam a szükséges tűadagomat, de utána már soha nem volt részem hasonló élményben. Ott voltam, megszurkáltak, kellemes zene mellett feküdtem fél órán keresztül, majd felkeltem, kivették a pálcikákat és nem történt semmi átütő fordulat. Nem tudom, hogy az első alkalommal miért jött össze, lehet, hogy egyfajta placebo-hatás, annyira akartam hinni abban, hogy most rátaláltam a megoldásra. És sajnos - tegyük hozzá, hogy a tűpénz sem volt épp kevés, nem egy olcsó mulatság az akkupunktúrás kezelés. Ha jól emlékszem 10 ezer forintot kértek el egy fél órás terápiáért, és az ő ajánlásuk szerint heti háromszor kellett volna járnom. Vagyis hetente 30 rongy. Vagyis havonta 120 rongy. Na ne vicceljünk már, az egy komplett havi fizu, ennyi pénzem nincs. De még ki is préseltem volna valahogy magamból, ha azt érzem, hogy tényleg van hatása, de az első katartikus élmény nem ismétlődött meg. Szóval összeadtam a dolgokat: hatástalan kezelés + rengeteg pénz kifizetése, nem a tuti recept és nem az üdvözítő megoldás. Egy alkalommal kisétáltam a központból, és nem tértem vissza. Oké oké, akkor keressünk valami mást, valami már csak segíteni fog. Akkoriban gyakran kaptam kölcsön spirituális témájú újságokat, így felmerült bennem, hogy elmegyek egy reinkarnációs terapeutához, hogy esetleg egy előző életemben gyökerezik-e a titok nyitja, valami korábbi énemnek vagy a felmenőmnek a problémáit hurcolom magammal, és ez okozza-e az evészavart. Utána is néztem az interneten, kihez lehetne elmenni, és találtam is egy szimpatikus szakembert, de valami mégis eltérített a szándékomtól. Történt ugyanis az, hogy találkoztam egy régi ismerősömmel, és szóba elegyedtem vele, őt mindig is nagyon csíptem. Ő azt ajánlotta nekem, hogy próbálkozzak meg a családállítással, mert neki csodás fordulatot hozott az életébe, menjek el ahhoz a szakemberhez, akinél ő járt, mert ki tudja, mi kerül felszínre az én múltamból is, hátha segít. Na ezen felbuzdulva azt gondoltam, hogy ideális kezdete lehet ez az új évnek, indítsuk 2015-öt egy jó kis családállítással.

Szóval megújult lelkesedéssel vettem fel a kapcsolatot a szakemberrel és január 5-én meg is jelentem életem első családállításán. Nem tudom, hogy ki mennyit tud erről a módszerről, ezért most idemásolok egy ide vonatkozó passzust az internetről, aztán igyekszem a saját szavaimmal is elmondani, hogy nézett ki ez a gyakorlatban.

A Hellinger-féle családállítás:

Bert Hellinger felfigyelt arra, hogy testi-lelki bajaink kialakulását nem lehet csak a saját életünk eseményei alapján megérteni. Úgy tűnik, mintha sorsunk elválaszthatatlanul összefonódna a kibővített családunk tagjainak sorsával. Mintha lenne egy közös családi lélek, egy olyan energiamező, amelyben mindenki benne foglaltatik, aki csak a kiterjedt családhoz, az ún. klánhoz tartozik, akár tudunk a létezéséről, akár nem. A tagokból összeállt új egészt Hellinger „családi léleknek”, Albrecht Mahr „mindentudó mezőnek” nevezi. A családállítás irodalmában mindkét elnevezéssel találkozhatunk. A tagokból összeállt új egész, mint minden rendszer, több mint részeinek összege, és megvannak a maga működési mechanizmusai. Ebbe a nagy egészbe ágyazódik bele az egyes ember élete, és sokszor oly módon irányítja azt, hogy az illető arról nem is tud.

Ez tehát az elméleti háttér. Ez úgy néz ki a gyakorlatban, hogy összejön körülbelül egy tucatnyi ismeretlen ember. Szerencsés esetben nem tudnak semmit a másik életéről, az ugyanis befolyásolhatja őket a családállítás során. Nem mindenki jön azért, hogy választ keressen egy konkrét nehézségre vagy élethelyzetre, vannak az úgynevezett segítők is. Akik kábé rendben vannak az életükkel, de szeretnének másoknak segíteni abban, hogy rájöjjenek, milyen családi traumák okozhatják a problémájukat. Az az ember, aki viszont egy adott gonddal keresi fel a csoportot, röviden elmeséli, hogy mi okoz számára nehézséget. Ez lehet munkahelyi, vagy párkapcsolati konfliktus, bármilyen más magánéleti feszültség, illetve esetemben az evészavar. Kíváncsi voltam arra, hogy gyökerezik-e valami olyan ok a múltamban, ami fény deríthet arra, miért menekültem az anorexiába a lelki teher miatt. A megoldásra váró szituáció vázolása után az ember kiválasztja, hogy a csoportból kiket szeretne, ha megszemélyesítenék a különböző családtagokat, ismerősöket, vagy akár az érzéseket, benyomásokat. A kiválasztott szereplőket felállítja tetszése szerint a szobában, és ekkor elkezdődik a jelenet. Ebben a különböző szereplők úgy mozognak, és azt tesznek, amit adott pillanatban éreznek, megpróbálnak ráhangolódni annak a hullámhosszára, akit eljátszanak, átélni az érzéseit és ennek megfelelően mozogni és cselekedni a jelenetben. És döbbenetes, hogy ez tényleg működik! Részt vettem például egy jelenetben, amikor egy pasi feleségét személyesítettem meg. Abban a pillanatban valóban szerelmet éreztem a korábban tökéletesen ismeretlen pasi iránt, úgy csüggtem rajta, mint a méhek nyáron a virág szirmain vagy a hangyák a baracklekváron. És olyanokat csináltam, amik nem belső indíttatásból fakadtak, egyszerűen csak rákapcsolódtam a feleség hullámhosszára, és tettem, amit tennem kellett. Az én jelenetemben volt egy ember, aki engem személyesített meg, kettő édesapámat és édesanyámat, kettő a két fontos pasit az életemből, a korábbi párkapcsolatokat, egy a bűntudatot, egy az ételt, egy az anorexiát és egy a teremtőt. És elkezdtek mozogni. És sokkoló volt azt látni, hogy az első mozdulat az volt, hogy magamhoz öleltem az anorexiát. Meg sem próbáltam hadakozni ellene, szeretetteljesen fonódtunk össze, még mosoly is játszott az arcomon, nuku ellenkezés. Kinyújtottam ugyan a kezem édesanyám felé, mintha segítséget kérnék és szabadulni akarnék. Anyukám megfogta a kezemet, de nem bontakoztam ki a szeretetteljes ölelésből, maradtam anorexiával. Aztán jött a következő sokk; a bűntudatot megszemélyesítő lány összeesett a padlón, nagyon rosszul lett. Mondta, hogy azonnal elkezdett szédülni, hányingere lett, nem bírt talpon maradni, ki is kellett mennie a folyosóra, nem tudott bent maradni a jelenetben. Aztán az egyik pasi is mondta, aki az egyik volt pasimat játszotta, hogy nagyon hányingere lett, ki kell mennie a jelenetből. Aztán az ételt helyettesítő srác esett össze a padlón. Ez semelyik másik jelenetben sem fordult elő, hogy hasonló fizikai reakciókat váltott volna ki a helyzet. A csoportvezető szakember azonnal megmondta az okát. Szerinte ez egyértelműen arra utal, hogy anyai ágon a távoli őseim között volt valaki, akit úgy gyilkoltak meg, hogy megmérgezték. Behívott a jelenetbe egy csajt, aki a halottat jelképezte. A lány is azonnal rosszul lett, zihálni kezdett és kért is rögtön egy hányózacskót, marhára megijedtem tőle. A szakember szerint valószínűleg a mostani életemben megpróbálom átvenni a halott szenvedéseit, és evészavarral próbálom elérni azt, hogy megnyugvást találjon a túlvilágon. Addig ugyanis nem pihenhet békében, amíg valaki nem vállalja át a terheit. A nő elmagyarázta, hogy a halott azt üzeni nekem, hogy miatta nem kell aggódnom, ő már békére lelt odaát, és nem szeretné, ha elpusztítanám magam és anorexiával büntetném magam. Mindketten - a halott is és én is - megnyugodtunk, a lány jobban lett fizikailag, szeretettel megöleltük egymást. Ezután szembesülnöm kellett az étellel, akit szintén keblemre öleltem. A teremtőtől jelképesen elfogadtam egy kiflit - először egy mákos pitét nyújtott, de mondtam, hogy bocsi, de a mákot tényleg utálom (valóban így van) -, hogy egyem meg, ezzel is mutatva, hogy elfogadom az életadó energiát. Meg kellett volna ott ennem, de nem voltam rá sajnos képes, viszont megígértem, hogy később elfogyasztom. Ezután következett a szembesülés a szüleimmel. Na ez már hevesebb reakciókat váltott ki belőlem. Rögtön elkezdtem sírni, a nyakukba borultam és könnyek között kérleltem őket, hogy szeressenek engem így is, hogy beteg vagyok, legyen minden olyan jó, mint gyerekkoromban volt, védjenek meg, segítsenek rajtam valahogyan. A csoportvezető szerint velük még egyértelműen van dolgom, rendezetlenek a velük kapcsolatos érzéseim és a családi viszonyok, pedig nyilvánvalóan nagyon fontos lenne az ő elfogadásuk, támogatásuk és szeretetük a számomra. Felszabadító élmény volt mindezt átélni. Egész álló nap feszült voltam, amíg arra vártam, hogy felálljon a jelenetem, sírdogáltam is. Utána viszont annyira megkönnyebbült, megtisztult és nyugodt voltam, mint már nagyon régen. Mosolyogva mentem haza a 11 órás családállítás után, ami ugyan lelkileg nagyon megterhelő volt, de azt éreztem, hogy rendkívül hasznos is, örültem, hogy elmentem. Egy hónap távlatából visszatekintve őszintén szólva fogalmam sincs, hogy volt-e tényleg valaki a családomban, akit meggyilkoltak. Nem tudom, hogy az ő terheit szeretném-e cipelni, hogy ha így is volt, akkor ez hogy segít abban, hogy feldolgozzam a traumát és túllépjek az anorexián. Mert sajnos bármennyire is pozitív és megnyugtató élmény volt, még mindig anorexiás vagyok, nem szabadultam a bűvkörből. Nem segített korszakalkotó felismerésekhez, és nem ébredtem fel másnap úgy, hogy elkezdtem normálisan kajálni. Továbbra is bűntudattal eszem, néha koplalok, néha letuszkolom az ételt a torkomon, de a normális kerékvágásba nem tudtam még visszatérni. Tehát raktározzuk el a begyűjtött élményeket, de lépjünk tovább és keressük a következő kapaszkodót, na és itt jött be a képbe a pszichiáterem.

Ő ajánlotta egy kollégáját, aki személyiségteszteket - Rohrschach-tesztet meg Szondi-félét - tudna velem csinálni. Nahát akkor nosza uccu neki, semmit nem veszíthetek vele alapon - maximum már megint egy kis pénzt, a fene egye meg - elmentem ehhez a pasihoz is. Az idő rövidsége miatt sajnos csak a Rohrschach-tesztre került eddig sor, a Szondi-féle akkor következik, ha a szakember visszajön a külföldi útjáról, mert időközben elutazott. Szóval a tintapacás teszt: mutattak nekem tíz képet, non-figuratív, színes tintapacákkal, és el kellett mondanom, mi jut róluk első blikkre az eszembe. Én többnyire mesebeli lényeket, elvarázsolt királylányokat, boszorkányokat, szörnyeket, varázslatos csodavilágokat láttam, nagyon kevés képen szerepeltek szerintem valós emberek, helyszínek vagy tárgyak. A pasi szó nélkül hallgatott, jegyzetelt, és a végén közölte, hogy majd pár nap múlva elküldi a részletes véleményét, mit állapított meg. Persze már tűkön ültem és rákérdeztem, hogy mégis mik az első benyomásai. Elég szűkszavúan csak annyit mondott, hogy a csodavárásban hiszek, elszakadtam a valóságtól és hullámzó a betegséghez való hozzáállásom, hát ehhez sem kell diploma, hogy valaki erre rájöjjön, sem egy 10 ezer forintos teszt. Néhány nap múlva tényleg elküldte a "részletes" véleményét, ugye megértitek, hogy nem igazán voltam elégedett a pacás pasival. Szó szerint visszakerestem az e-mailjéből a három kulcsmondatot, amit kaptam tőle:

"A súlyos evészavar hátterében border-line személyiség-működés húzódik meg, s bár a határok igen képlékenyek, de nem zárják ki a pszichoterápiát. A személyiség integráltabb, bár az elhárítások döntően a border-line körbe tartoznak, mint pl. a tagadás elhárító mechanizmusa.A betegségtudat ellenére betegségbelátása ingadozó, csodavárásban hisz, a valósággal nehezen tud szembenézni, mely összefügg az abuzált gyerekkorral."

És mindez tele helyesírási hibákkal, amiket én itt most javítottam. Iszonyatosan csalódott voltam, azt éreztem, hogy ENNYI?? Kiprésel magából három semmitmondó mondatot, zsebre tette a tízest, és szemmel láthatóan nem sok időt töltött el a lelkivilágom elemzésével, kábé mintha egy előre megírt sablont küldött volna át, amit már ezer beteg esetében elsütött. Szóval eléggé pipa voltam, nem tudom, hogy mások kaptak-e ennél részletesebb leírásokat egy Rohrschach-tesztet követően, mindenesetre én messze nem erre számítottam. Az előző bejegyzéseket követően, amiben leírtam a kórházi és pszichiátriai élményeimet, a pszichológusok és a pszichiáter munkáját, a családállítás folyamatát, az akkupunktúrát, a Rohrschach-tesztet és a gyógyszeres kezelést, a barátoktól, családtól, ismerősöktől érkező szeretet és támogatás fontosságát, szeretném a ti véleményeteket is kérni ez ügyben.

Nagyon megköszönöm, hogyha szavaztok egyet, szerintetek mi lehet a leghatásosabb módszer az anorexia kezelésére, szerintem sokan kíváncsiak a véleményünkre, véleményetekre. Hamarosan jelentkezem a következő bejegyzéssel, nem hagyom abba. Annyi pozitív energiát kaptam, annyi szeretetet és támogatást az előző bejegyzések alkalmával, hogy már csak miattatok is úgy érzem, hogy minden nap szeretném folytatni a történetemet, mert hátha nem csak nekem szolgál terápiás céllal, hanem nektek is segít, és hozzájárul ahhoz, hogy ne adjátok fel a küzdelmet. Szóval még mindig itt vagyok, még mindig veletek vagyok, és még ha most nem is látszik még a napfény az út végén (persze kinézek az ablakon és csak a Tesco fényei világítanak), azért minden gyengébb, nyűgösebb és szomorúbb nap után felvirrad a következő, és csak felcsillan egyszer a kiút. Szóval kitartás mindenkinek, küzdjünk tovább együtt, egymásért és magunkért!!