Kedves blogolvasók! Mivel hónapokig nem jelentkeztem és az előző két bejegyzésem talán túl tömény lehetett még azoknak is, akik követtek engem az elejétől kezdve, ezért úgy gondoltam, hogy ma megpróbálok egy kicsit részletesebben irni arról, milyen állomásokon mentem keresztül onnantól kezdve, hogy ismét elkezdtem enni, addig, ahol most tartok. Legelőször is tényleg próbáltam megfogni azt a konkrét pillanatot, amikor úgymond eldöntöttem, hogy elkezdek enni, de nagyon nehéz tetten érni. Amikor idén februárban kaptam a volt főnökömtől egy hivást, aki előző nap látott engem, és nagyon kedvesen, de határozottan megkért, hogy azonnal menjek be kórházba, rendkivül nagy hatással volt rám. Jogosan kérdezhetnétek, hogy vajon miért? Hiszen már korábban is voltam többször kórházban, többször is kellett mesterségesen táplálni, hozzám sokkal közelebb álló emberek figyelmeztettek már arra nem is egyszer, hogy az életemmel játszom, de valamiért ez a hivás ott, és abban a pillanatban nagyon betalált. Egyszerűen elszörnyedtem magamon, hogy három év alatt immár harmadszor tartok ott, hogy be kell feküdnöm egy nyomasztó kórterembe, és engedni, hogy csöveken keresztül folyjon belém a mindenféle tápanyag, ahelyett, hogy saját magam elkezdenék enni, és csak élvezném azt, hogy kezdek napról napra erősödni. Tehát egész egyszerűen azt mondanám, hogy ott és akkor ’átkattant’ egy fogaskerék az agyamban, és őszintén szólva rémesen meguntam már, hogy folyton koplalok, és saját magamnak gyártok egy óriási problémahalmazt, amikor az élet saját maga is éppen elég kihivás elé állitja az embert. Tehát elkezdtem eszegetni, és ez egyáltalán nem volt könnyű. Mert a bűntudat nem hagyja el az embert. Megenni bármi mást, mint a sovány kórházi kosztot, hihetetlen luxusnak, pazarlásnak, zabálásnak tűnt, ami kifejezett bűn egy olyan valaki számára, aki teljesen értéktelennek érezte magát abban az időszakban. De rávettem magam, és nagyon gyorsan megjelentek az első pozitiv változások, amik erőt adtak ahhoz, hogy tovább folytassam a küzdelmeimet. Azért szeretném ezeket a változásokat részletesen is leirni, mert nagyon bizom benne, hogy ez inspirációt és lökést adhat azoknak is, akik esetleg még nem tették meg az első lépéseket ebbe az irányba, vagy még nagyon az elején tartanak, és néha megtorpannak. Ami nekem szinte azonnali változás volt, az a jókedvem és az érzelmeim visszatérése. Ahogy talán korábban irtam, aki az anorexiának egy nagyon mély pontjára jut, elérkezik a szinte teljes érzelmi nihil állapotába. Évekig nem tudtam sirni, nem tudtam szomorkodni, nem tudtam mosolyogni, nem tudtam nevetni, nem örültem, és nem bánkódtam, egyszerűen bármilyen felkavaró, vagy megmosolyogtató történetet hallottam, semmilyen hatást nem váltott ki belőlem. Tompa voltam és egykedvű. Akkor viszont szinte kivirultam!! Amikor először elkacagtam magam egy kis viccen, én lepődtem meg a legjobban, de hihetetlen érzés volt. És ez napról-napra fejlődött. Éreztem, ahogy elkezdek kinyilni a világ felé, érdekelt, hogy mi történik a közvetlen környezetemben és a nagyvilágban, tudtam figyelni másokra, és nem csak a saját kis beszűkült világomban léteztem, egyre csak a nap azon pár percét várva, amikor az agyam végre megengedi, hogy egyek pár falatot. Szóval a hangulatom szinte egyik napról a másikra a tetőfokára hágott, és ismét éreztem magamban azt az életörömöt, amit már nagyon régen nem. Ezzel párhuzamosan – saját magamhoz képest – sokkal öntudatosabb, magabiztosabb és határozottabb lettem. Jó volt ismét érezni magamban a céltudatosságot, hogy nem csak úgy sodródom a dolgokkal, hanem találok magamnak értelmes elfoglaltságokat, és szeretem, élvezem a programokat. A lelki és hangulati változások mellett természetesen a testi változásokat sem hagyhatom szó nélkül. Amin először kezdett meglátszani, hogy normálisabban táplálkozom, az a hajam volt. Emlékszem, hogy tavaly, amikor a tüdőszanatóriumban voltam, és a barátnőm kitolt kerekesszékkel a kertbe levegőzni, akkor ő jegyezte meg, hogy kopasz foltokat lát a fejem tetején. Mit ne mondjak nem volt túl felemelő érzés azzal szembesülni, hogy 32 éves koromra, nő létemre kopaszodom, de mindenkit megnyugtathatok, hogy nagyon gyorsan helyre tud állni a haj, ha a megfelelő tápanyagok bekerülnek a szervezetbe, az enyém sokkal dúsabb és fényesebb lett néhány hónap leforgása alatt. A bőrömön látványos volt a változás, egyrészt nem volt folyton száraz, kisimult, puhább lett, az arcomról lassan eltűntek a legmélyebb barázdák, és elkezdtek látszani az arcvonásaim megint, és aminek nagyon örültem, végre nem fáztam örökösen. Vagyis még mindig nagyon, de ez már nem volt az a csontig hatoló hideg, hogy még egy fűtött szobában is három nagykabátban kelljen ülnöm. A fizikai erőm visszatérése már jóval hosszabb folyamat volt. Mert onnan, hogy alig birok pár lépcsőfokot megtenni, addig, hogy már majdnem képes voltam futni, bizony jó pár hónap eltelt, és mindenkinek ajánlom, aki ennél a szakasznál jár, hogy ne hagyjon ki egy napot sem, minden nap próbáljon meg egy kicsit erősitgetni, akár egy személyi edzővel, akár otthon egyedül pár guggolást csinálni, gyógytornázni, illetve bármit, amit túlzott megerőltetés nélkül el lehet végezni. Nekem ekkortájt kezdődött el az életemben a pilates korszak. Régebben, még a betegségem előtt lelkesen jártam az egyik konditeremben pilates órákra, és a barátom javasolta, hogy vegyek otthonra egy dvd-t, mert igy látni fogom, mennyit birok belőle, szép lassan erősödhetek, és nem utolsósorban mások előtt sem kell cikinek éreznem, ha először még a legalapvetőbb mozdulatsorok sem mennek. Aki esetleg még nem találkozott vele, a pilates kifejezetten az izmok erősitésére koncentrál, nem ugrálós, pörgős, zsirégetős gyakorlatok vannak benne, hanem olyanok, amelyeket kifejezetten lassan és odafigyelve kell végezni, miközben a légzésre is nagyon ügyelünk. Egyrészt azért csodálatos, mert már egy hónap alatt látványosan növekednek az izmok, másrészt mert a pilates elvégzése nekem minden egyes alkalommal felért egy másfél órás meditációval. Nem mondom azt, hogy minden egyes gyakorlatot maradéktalanul meg tudtam csinálni – vannak, amik még most sem mennek – de óriási élmény volt látni, hogy a legelején még csak 5 centire tudtam felemelni a lábam, aztán szép lassan egyre feljebb. A mozgás és a sport, az általa felszabaduló endorfin, és a kellemes fáradtság a végén, az izmok erősödése szerintem mindenkinek olyan sikerélményt ad, amiért megéri küzdeni. Leirva persze mindez nagyon egyszerűnek és magától értetődőnek tűnik, hogy amint jelentkeznek az első kellemes hatások, onnantól kezdve az ember vigan eszeget napjában háromszor, dehát ez tényleg csodaszámba menne, és szerintem nem sok evészavarosnál fordulhat elő. Nekem is voltak megtorpanásaim, rengeteg. Először akkor, amikor a legkisebb ruhák elkezdtek szoritani. És ez a pont mindenkinek az életében el fog jönni, és tutira nem lesz könnyű legyőzni. Mert ha az embert szoritja a ruhája, akkor egészen biztosan – és öntudatlanul is – a test olyan jeleket küld az agynak, hogy itt bizony túlsúly van, és még akkor is nagy darabnak érzi magát tőle az ember, ha még távol áll a normális testsúlytól. Nekem ezt a lécet nagyon nehéz volt átugrani, és tényleg az segitett, hogy egyrészt elővettem a szekrényből a régi csodálatos kis ruháimat, ujjongtam, hogy egy csomót ismét fel tudok venni – bár még rettenetesen lógtak rajtam – és a legkisebb ruháimat bepakoltam egy hatalmas szatyorba és elvittem a legközelebbi használt ruha gyűjtőbe. Gondoltam akkor most már el van vetve a kocka, ha megint elkezdek fogyni, akkor megint mehetek el a boltba, hogy vegyek magamra valami ruhát, a felesleges pénzköltéshez pedig kinek van kedve?? A másik, amit nagyon nehéz átugrani, az a szám, amit a mérleg mutat. Az elején még szinte betegesen méregettem magam napról napra, hogy hány dekát sikerült felszednem, és sokkot kaptam tőle, ha feljebb kúszott a szám. Hogy ezzel ki mennyire nehezen birkózik meg, ez gondolom eltérő minden egyes esetben, de mondjuk nekem a 40 kiló volt egy olyan ’technikai’ szint gazdasági nyelven szólva, aminek az elérése előtt többször is visszafordultam. Aztán amikor egyszer sikerült áttörni, akkor utána már nem volt gond. Próbáltam sokat ismételgetni, és mélyen bevésni magamba azokat az okokat, amikért küzdök, hogy milyen előnyei vannak és lesznek annak, ha eszek, és mi a legfontosabb célom az életben, aminek az érdekében tenni és enni kell, hogy elérhessem. Volt, hogy csak úgy tudtam megenni egy falatot, hogy sirtam közben, volt, hogy a számba vettem egy falatot, megrágtam, hogy érezzem az izét, és kiköptem, hogy nehogy plusz 5 kalória kerüljön a szervezetembe. Nehéz volt, mert sokszor rágörcsöltem teljesen a dologra, és ettől annál nehezebb megszabadulni, minél több hasonló élményen megyünk keresztül. Ilyenkor kell a figyelemelterelés. Nekem sokat segitett, hogy igyekeztem olyan programokat szervezni magamnak, amikről tudtam, hogy el tudják terelni a gondolataimat az evésről, és el tudok tőlük lazulni, igyekeztem úgy enni, hogy mások is legyenek mellettem, bár az elején mindig csodálkoztam, hogy nem szörnyülködnek el azon, és nem szakad rám a plafon amiatt, mert eszek valamit. Mert egy anorexiás néha tényleg úgy tudja érezni, hogy az egész világ rossz szemmel néz majd rá, és elitélik amiatt, mert valamit sikerült magába erőltetnie. Ez egy kifacsart logika, mert hiszen miért lenne az égbekiáltó bűn, ha az ember egy természetes szükségletét elégiti ki, és eszik azért, mert ez egyszerűen szükséges a minőségi élethez. Magyarázatot nagyon sok logikátlan gondolatomra a mai napig nem tudok adni, nem látok bennük semmi rációt, ezért egyszerűen csak elmesélem nektek, hogy mi fogalmazódott meg bennem, bár tudom, hogy ’normális’ szemmel nézve szinte érthetetlen, amikről irok. Ha valaki ott tart, hogy már egy kicsit képes többet enni, akkor a lehető legjobb tanácsom az lenne, hogy tanuljatok meg ismét örülni a kis dolgoknak. Lehet, hogy az elején csak arra tudtok majd gondolni, hogy a tükörképetek elkezdett vizszintes irányban terjeszkedni, de fogadni mernék, hogy észreveszitek majd, mennyivel jobb a kedvetek, mennyivel többet tudtok mosolyogni, magatokkal és a hozzátok közel állókkal foglalkozni, és mennyivel szebb lett az arcotok, a bőrötök, a hajatok, és nem mellesleg, milyen jó érzés, hogy a buszt akkor is el tudjátok csipni, ha egy kicsit futni kell hozzá :-) Kivánok mindenkinek jó felfedező túrát a saját életében, itt az ideje megint rájönni arra, hogy mennyi minden olyan dolog van az életben, amiért minden reggel érdemes kikászálódni az ágyból, és reggelivel inditani a napot :-)