Sziasztok kedves blogolvasók! Az utóbbi időben sokat foglalkoztat az a gondolat, hogy vajon létezik-e teljes gyógyulás, ha egyszer valaki már nagyon belegabalyodott az evészavarba? Lesz majd egyszer megint olyan időszak az életemben, amikor az evéshez való viszonyom ismét normális lesz, és a gondolataim legnagyobb részét nem az tölti ki, hogy mit egyek, és mit ne egyek, mikor egyek, és ki láthat evés közben? Emlékszem, amikor már a főnököm számára is nyilvánvalóvá vált az, hogy anorexiás vagyok, egyszer behívott az irodájába, hogy beszélgessünk. A sors furcsa fintora, hogy korábban ő is anorexiás volt, kórházban is táplálták - ráadásul a születésnapunk is egy napra esett, csak öt év különbséggel - tehát tudta, hogy miről beszél. Ő akkor azt mondta, hogy egy anorexiás számára nem létezik teljes gyógyulás, mindig nagyon oda kell majd figyelnem, hogy ne egyek túl keveset, és csak egy vékony pengeélen táncol még az is, aki visszanyerte a normális testsúlyát. Őszintén meg kell mondanom, hogy akkor nagyon elkeseredtem, és rögtön megszólalt a dacos énem, hogy nem, ez biztosan nem igaz, és igenis létezik olyan, hogy valaki teljesen maga mögött hagyja az evészavart. Most, hogy már ennyi idő eltelt a betegségem kezdete és a "gyógyulásom" után, hajlok arra, hogy azt gondoljam, igazam volt. Természetesen mindannyian, akiknek hasonló problémáik vannak, különálló esetek, és amit én gondolok, sajnos nem igaz mindenkire.

Most már több, mint egy éve annak, hogy elkezdtem kilábalni az anorexiából, és elkezdtem felszedni az olyannyira rettegett, egyben igencsak jótékony kilókat. Az ételhez való viszonyom pedig azóta ezer különféle szakaszon ment keresztül. Először az a periódus következett, amikor nagyon nehezen ettem meg bármit is, mert az iszonyatos bűntudatot nem lehetett elhessegetni, de ettől függetlenül ezt valahogy az agyam hátsó részébe szorítottam, és csak azért is ettem. Aztán beköszöntött az az időszak, amikor teljesen elszabadult az étvágyam, és gondolkodás nélkül mindent tömtem magamba, főleg azokat az ételeket, amiknek iszonyatosan magas a kalóriatartalmuk, elsősorban édességeket és péksüteményeket, de még ekkor is meg tudtam nyugtatni a lelkiismeretem, hogy szükségem van a hízásra. Plusz lássuk be, nagyon jól esett... Aztán eljött az az idő, amikor már éreztem, hogy súlyban kezdek túllőni a célon, és szinte minden ruhámból kihíztam már - félreértés ne essék, én nem a 27 kilósan vásárolt ruhákra gondolok, hanem azokra, amiket az anorexia kezdete előtt viseltem - de nem tudtam abbahagyni az evést. A bűntudat itt már azért jelentkezett, mert még mindig ettem, holott a normális súlyomat már elértem. Ez néha iszonyatos elkeseredésbe és önutálatba torkollott, amikor megint teletömtem magam, és csak éreztem, hogy kúsznak és kúsznak felfelé a kilók. Akkor kezdtem el komolyan elgondolkozni rajta, hogy vajon lesz megint olyan, amikor nem eszek mikroszkopikus mennyiségű ételt, de nem is próbálom 2 óra alatt kirámolni a hűtőt? Azért kezdtem el hinni abban, hogy mégiscsak van teljes gyógyulás, mert az én evéshez való viszonyom még most is folyamatosan alakulóban van. Ahogyan említettem, amikor elkezdtem enni, főleg üres szénhidrátokat tartalmazó kajákat választottam, és szinte semmilyen főtt ételt. Az utóbbi időben viszont határozottan kívánom már a meleg ételeket is, a húsokat, a salátákat, zöldségeket és gyümölcsöket. Amikor egy évvel ezelőtt megismertem a barátomat a blog kapcsán, még szinte imádkoznia kellett azért, hogy pár húscafatot lerágcsáljak egy csirkecombról. Most már jól esik, kifejezetten igénylem, hogy húst egyek, és felfedeztem a zöldségek, gyümölcsök zamatát is. Mivel most már ezt érzem, hogy van értelme főznöm, hiszen nem csak egymagamnak főzök, így előszeretettel tevékenykedem a konyhában is, még azon is gondolkoztam, hogy beiratkozom egy főzőtanfolyamra. Ez persze nem jelenti azt, hogy néha nem kap el a gépszíj, és eszem rengeteget, de a helyzet kezd kifejezetten normálissá válni.

Amiért a blog címébe azt írtam, hogy mondatok a múltból, azért van, mert nekem nagyon sok olyan mondat kavarog a fejemben, és ad erőt, amit korábban halottam ismerősöktől, barátoktól. Először is idézném a barátomat, aki - amikor megosztottam vele a nagy falásrohamok időszakában, hogy mennyire szenvedek tőlük - azt mondta, hogy nem baj, ne legyek türelmetlen magammal, ha csak egy-egy olyan nap van, amikor a saját megítélésem szerint megfelelően tudok enni, már az is akkora sikerélményt jelent majd, hogy a lendület visz tovább. Azt is mondta nemrég, hogy amíg az ember éhezteti magát, akkor egyszer csak a szervezet besokall, és bizony a gátakat átszakítva az ember mindent összezabál. A koplalás tehát nem megoldás. Valamit mindig eszegetni kell, hogy ne alakuljon ki éhségérzet, mert akkor nagyobb eséllyel meg lehet állni azt, hogy hirtelen mindent magába tömjön az ember. Tudom, tudom, látom magam előtt az arcotokat... Ez egyrészt nyilvánvaló, másrészt ezt könnyű mondani, csak betartani nehéz... Igen, tisztában vagyok vele, és nem mintha nekem mindig menne, de amikor sikerül, akkor olyan megtisztultnak érzem magam. A másik mondat, ami itt kering a fejemben, hogy néhányszor találkoztam egy lánnyal kettesben, akit az evészavaros csoportból ismerek. Ő azt mondta, hogy valahol persze zavarja, hogy oda a nádszálvékony alakja, viszont sok más szempontból annyira jól érzi magát, hogy nem érdekli nagyon, sőt, majd lefogy, ha AKAR. Na, nekem ez a mondat teljesen betalált... Mi, evészavarosok annyira rágörcsölünk már mindenre, ami az evéssel kapcsolatos, és egyszerűen csak egy kis szabadságra és lazításra kellene küldenünk az agyunkat. Megnyugtatni, hogy egyrészt nem szakad le a plafon, ha most megeszünk valamit, ami jól esik, de akkor sem, ha éppen kicsit - nagyon - túlettük magunkat. Ha mindenáron kontroll alatt akarjuk tartani magunkat, akkor szenvedésnek fogjuk megélni az életünk rengeteg percét, erre pedig senkinek nincsen szüksége. Ahogyan ez a lány fogalmazott, neki egyszerűen nincsen arra ideje, hogy az evészavarral foglalkozzon, mert haladni akar előre az életében, és az agyában kell a hely azoknak a gondolatoknak, amik előreviszik. Hoppá, micsoda megfogalmazás; nincsen IDEJE rá... Igen, valljuk csak be, borzalmasan sok időt töltünk el néha azzal, hogy arra gondolunk, mit együnk, hogyan és mikor, de szerintem mindannyian szeretnénk sokkal több helyet hagyni az "értelmes" dolgoknak.

Ami nekem nagyon sokat segített, az az volt, hogy elfoglaltam magam. Amikor a legalacsonyabb volt a súlyom, persze nem tudtam már bejárni dolgozni, de ettől függetlenül összeszedtem az erőmet - fogalmam sincsen, honnan - és beiratkoztam egy nyelvtanfolyamra. Az édesanyám volt az első, aki nagyon hevesen ellenezte ezt, mondván, hogy nem hiányzik nekem még valami olyan elfoglaltság, ami lecsapolja az erőmet. Valahol már akkor is megértettem, és persze most is értem. De szerintem nagyon fontos minden evészavaros számára, hogy találjon magának valami jó elfoglaltságot, amibe tényleg bele tud feledkezni, akár csak rövid időre is, és ami akár csak minimális sikerélményt nyújt neki. Így ugyanis rögtön nem érezzük annyira céltalannak az életünket, és én, amikor elkezdtem egy kicsit hasznosnak érezni magam, és azt látni, hogy nem is megy olyan rosszul ez a nyelvtanulás, rögtön feldobódtam. Ezt még megfejelte az, hogy négy havi otthoni munka után végre találtam egy normális munkahelyet, amit ráadásul nagyon szeretek, és azt érzem, hogy nem kell szégyenkeznem a teljesítményem miatt sem. Ha találtok magatoknak ti is valami feladatot, hobbit, elfoglaltságot, kellemes időtöltést, alkotó tevékenységet, akkor csapjatok le rá, mert ha már csak ideig-óráig eltereli a gondolataitokat, már az is óriási eredmény. És persze ne becsüljük le a környezetünk szeretetének, támogatásának erejét. Itt ugyanis belép a blog címében szereplő kérdés továbbgondolása. Vajon létezik teljes kigyógyulás abból az önbizalom-hiányos állapotból, ami végső soron szerintem sok betegségért, és az evészavarok egy részéért is felelős? Ez már sokkal fogósabb kérdés. Én úgy érzem, hogy az önbizalmam egy részét visszanyertem - főként emberként, mint nőként - de sokszor elbizonytalanodom, hogy ez vajon nem csak a felszín-e, és már megint besöpörtem a szőnyeg alá a kételyeimet, amik egyszer megbosszulják magukat? Erre őszintén szólva nem tudom a választ. Amit biztosan tudok, hogy sokkal, de sokkal jobban érzem magam lelkileg, eltöltenek az érzések, gondolatok, teli torokból tudok nevetni, bömbölni egy szerelmes filmen, és végre a jelenben élek. Jobban oda tudok figyelni azokra, akik igazán fontosak az életemben, ahogy a barátom múltkor fogalmazott, egyfajta "belső fény" árad belőlem. Néha én is így érzem... és ilyenkor ez nagyon jó érzés... De itt ismét egy vallomással tartozom... szeretni nem igazán tudom magam... ez inkább egyfajta elfogadása magamnak, de én, az örök kritikus, nem vagyok megelégedve magammal. Sajnos attól tartok, hogy ez valamennyire mindig így lesz, tudom, hogy az én egyik legfontosabb feladatom, hogy a teljesítménykényszeremet próbáljam egy kicsit visszaszorítani. Abban viszont feltétlenül hiszek továbbra is, hogy eljön az a pont - és talán nem is sokára - amikor elmondhatom, hogy az evészavarból végül kigyógyultam. A testem egyre jobban jelzi, hogy mikor milyen ételre van szükségem, egyre jobban megszűnik a kényszer, hogy túlegyem magam, miközben azért nem csak egy almával húzom ki a napot. Próbálok nagyon odafigyelni a testem jelzéseire, és akik esetleg most még azon aggódnak, hogy úristen, még mindig nem eszek, vagy azon, hogy úristen már megint mennyit ettem, azoknak üzenem, hogy ne  görcsöljetek rá, ez mind szépen be fog állni, amikor a testnek nem tetszik valami, akkor bizony jelzi azt, addig pedig legyetek türelmesek és elfogadóbbak egy kicsit magatokkal. És ami még fontosabb, találjátok meg az örömöt (bármilyen apróság is legyen az) az életetekben, és igyekezzetek úgy szeretni magatokat, ahogy vagytok, hiszen megérdemlitek!! Továbbra is kívánok mindenkinek sok erőt a gyógyuláshoz, aki olvassa a soraimat, és még mindig veletek vagyok :-)