Sziasztok kedves blogolvasók! Azt hiszem megint egy kis magyarázattal kell kezdenem, miért ezt a címet választottam a mai bejegyzéshez. Egyrészt mert szerintem Freddie Mercury-é volt a világ egyik legfantasztikusabb hangja, és a mai napig szívfájdalmam, hogy soha nem láthattam őt élőben a színpadon. Amikor 1989-ben felléptek Magyarországon, még túl pici voltam, hogy egyáltalán ismerjem őket, és sajnos azelőtt legyőzte őt a betegség, hogy megismerhettem volna az ő kivételes zenéjét, hangját és azt a rengeteg életerőt és örömöt, amit még betegen is csak úgy sugárzott magából. Másrészt a Show must go on című száma nekem rendkívül sok nehéz élethelyzetben adott energiát ahhoz, hogy menjek tovább, mert nem szabad feladni, még ha kínkeserves erőfeszítésbe kerül is. Ebből idézek most egy pár sort, elnézést azoktól, akik nem angolosok:

Inside my heart is breaking,
My make-up may be flaking,
But my smile, still, stays on!

Whatever happens, I'll leave it all to chance.
Another heartache - another failed romance.
On and on...
Does anybody know what we are living for?
I guess i'm learning
I must be warmer now..
I'll soon be turning, round the corner now.
Outside the dawn is breaking,
But inside in the dark I'm aching to be free!

Valahogy úgy tudnám lefordítani, hogy:

"A szívem belül megszakadhat, a sminkem rétegekben olvadhat le az arcomról, de a mosolyom megmarad. Bármi is történjék, a véletlenre fogok bízni mindent, újabb szívfájdalom - újabb bukott románc, tovább és tovább... Van valaki, aki tudja, mit keresünk? Úgy hiszem, tanultam, nekem most szívélyesebbnek kell lennem...Hamarosan visszafordulok a sarkon, Kint a hajnal hasad, De belül a sötétben szenvedek, hogy szabad lehessek."

Bármennyire sok nehézségen mentem keresztül az elmúlt három évben, a show-nak mennie kell tovább, és hiába érzem úgy, hogy a végletekig elfáradtam a küzdelemben, egyszerűen nem adhatom fel és mosollyal az arcomon, tovább kell keresnem a megoldást, mert én örök harcos vagyok és nem a könnyebb megoldást választom, hogy elhagyjam magam. De persze belül a sötétben szenvedek, mert szeretnék szabad lenni, nem bezárva a saját elmém és testem fogságába, tele bűntudatos, negatív gondolatokkal, folyamatos irreális elvárásokkal magammal szemben és iszonyatos teljesítménykényszerrel. Szeretném megtanulni szeretni magam megint, ehhez viszont meg kell gyógyulnom, mert csak úgy vagyok képes arra, hogy értékelhető eredményeket mutassak fel, amikre büszke lehetek megint. A legszörnyűbb az egészben, hogy nem is mások által támasztott agyatlan követelményeknek szeretnék megfelelni, hanem amiket én saját magamban állítottam fel, csak a szélsőségeket ismerem. Amikor tavaly kikerültem a kórházból és már egy kicsit erősebb voltam, elkezdtem edzőterembe járni, hogy az izmaim is erősödjenek. Ebből az lett, hogy eleinte még 20 percet biciklizgettem, kicsit sétálgattam, ellipszis gépen nyomtam, aztán irány haza. Ez nőtte ki magát először egy órás, majd másfél órás, majd két órás kőkemény kondizássá, csakis a zsírégető kardiógépeken, és folyton többet és többet akartam csinálni. A végén már csak a futógépen eltöltöttem egy órát, és ahhoz képest, hogy csak egy szelet sonkát ettem egész nap, akkor is róttam a kilométereket, ha már éreztem, hogy az erőtartalékaim végéhez érek. Ahogyan a legeslegbölcsebb barátnőm megfogalmazta tegnap, mintha maximalista lennék az összes olyan dologban, amivel módszeresen pusztítom magam, lásd a kajálást, edzést, sok munkát, arra viszont egyáltalán nem fordítok figyelmet, mire van szüksége a testemnek. És mennyire igaza van.... Hogy lehet az, hogy az ember tényleg ennyire mindent megtesz azért, hogy módszeresen elpusztítsa saját magát? Hogy bünteti magát ezernyi képzelt bűnért, amelyek nem súlyosabbak néhány kegyes hazugságnál vagy gyengébb napnál, amikor éppen nem tudtál úgy pörögni és ügyeket intézni, mint szerettél volna? De nem, nem ugrik az ember a villamos elé vagy vágja fel az ereit a kádban vagy ugrik ki az erkélyről, hogy gyorsan vége legyen a szenvedéseknek, hanem még évekig sorvasztja magát, szenved minden egyes nap, szenved a saját csapdájában, és így gyakorlatilag lassú öngyilkosságot követ el? Nem értem magam, hogy az élet helyett miért választom azt, hogy elzárom magam a kinti napsütéstől, amikor olyan könnyű lenne élvezni az egész világot átjáró örömöt és pozitív gondolatokat. Az élet ugyanis csodálatos, minden nap tele lehetőségekkel, felfedezni váró élményekkel, világokkal, emberekkel, hát nem lenne sokkal jobb kilépni a lakásból és a benti sötétben való vegetálás helyett magamba szívni az univerzum minden energiáját? De igen, sokkal fantasztikusabb lenne.... És akkor visszatérve a címválasztáshoz.... Hiszek benne, hogy hamarosan én is visszafordulok a sarkon, ahogy Freddie Mercury megénekelte, és eljön számomra az új kezdet. Ehhez viszont most meg kell tennem valamit, amivel tartozom magamnak.

Tegnap volt egy komoly beszélgetésem egy ismerősömmel, akinek sokat adok a véleményére. Vele utoljára karácsonykor találkoztam, de pár napja egy pár pillanatra összetalálkoztunk. Erre másnap felhívott, hogy őszintén szólva sokkolta a látványom. Azt mondta, hogy jóval soványabb vagyok, mint amikor utoljára látott, egyszerűen azt sem érti, hogy vagyok még képes járni, minimális szellemi erőfeszítést kifejteni, pláne dolgozni és koncentrálni. És sajnos ebben igaza van, a lépcsőn alig tudok megint felkapaszkodni, az elmúlt két hétben a lakásomtól két percre lévő bolton kívül nem nagyon voltam sehol, pedig ezernyi dolgot kellett volna elintéznem, de már nem volt hozzá energiám. Már ha csak zuhanyoznom kell, az óriási küldetésnek tűnik, a zoknim lehúzása is fáradtságot okoz, ha fel kell emelnem egy literes üveg ásványvizet, attól már remegnek az izmaim, ezerrel ver a szívem. A munka is egyre kevésbé megy, próbálok minél több dolgozgatni otthonról, mert szükségem van valami minimális kis pénzre, meg arra, hogy legalább ennyire hasznosnak érezzem magam, de a gondolataim sokszor széthullanak, nehéz összpontosítani, egyszerűen nincs meg a lendület. Fénykoromban simán végigdolgoztam akár 16 órákat is, most már ennek a negyedével is beérném. Szóval az ismerősömnek igaza van. Keresetlen őszinteséggel elmondta, hogy nagyon szeret engem emberileg, nagyon értékes embernek tart, aki régen még helyes is volt, és egyszerűen nem szeretne hamarosan a koporsóm mellett állni és ott búcsúzni el tőlem örökre. Szívbe markoló volt hallani, hogy ennyire aggódik értem. Már nagyon sok embertől hallottam, hogy nem bírnák elviselni azt a terhet, ha a temetésemen kellene megjelenniük, de egyszerűen most nagyon abba az irányba tartok, hogy teljesen kikészítsem magam. Ő nem lát más megoldást, mint azt, hogy menjek be azonnal egy kórházba, tápláljanak fel mesterségesen, és ne  próbáljam meg tovább erőltetni azt, hogy itthon egyedül megpróbálok többet kajálni és erősödni, mert egyszerűen szemmel láthatóan nem megy. Az elmúlt hónapokban csak csökkent és csökkent a súlyom, fogy az erőm, egyszer csak összeomlik a keringésem a nagy otthoni magányomban és esetleg már nem is lesz arra lehetőségem, hogy segítséget kérjek, mert nem jutok el a telefonig... Tehát egyszerűen aggódom, hogy ha nem is leszek öngyilkos, a szervezetem egyszer csak feladja a küzdelmet, és nemet mond a sok évi pusztítás után. Néha már azon is csodálkozom, hogy egyáltalán idáig kibírtam és nem estem össze már régen egy utcasarkon. Ahogy az elrettentő statisztikákból kiderül, az anorexia kezdete után 10 évvel az anorexiás lányok 8 százaléka, 20 évvel pedig 20 százaléka hal meg. A halálozás oka: súlyos alultápláltság, fertőzések, szívmegállás. Emellett az anorexia szövődményeként sokszor életveszélyes állapotok lépnek fel. Lehet, hogy nem is éppen most adja fel a szervezetem, de nem csinálhatom büntetlenül azt, amit művelek magammal, szerintem már így is több évvel lerövidítettem az életem, én pedig ÉLNI szeretnék! Az ismerősöm őszintesége felnyitotta a szemem.... nagyon rossz úton haladok.... és mintha már nem is lennék képes reálisan felmérni, hogy a szakadék szélén egyensúlyozok, egyszerűen nem fogom fel, hogy pengeélen táncolva kockáztatom az életem nap, mint nap, vészesen alultáplált vagyok, akinek nem dolgoznia, edzenie és pörögnie kellene egész nap, hanem pihennie, normálisan kajálnia, erősödnie. Hogy nem hagyhatom elveszni azokat az értékeket, tudást, tehetséget, életörömet, ami alapvetően bennem van továbbra is, egyszerűen csak mindent háttérbe szorít az anorexia. Tehát arra az elhatározásra jutottam, hogy visszafekszem a kórházba. Az elmúlt évek során már többször is feküdtem kórházban, voltam a SOTE pszichiátriáján, belgyógyászatán, a Rókusban és Törökbálinton, de azt valahogy sosem én döntöttem el. Most én viszont magamtól kértem segítséget egy barátnőmtől, aki múltkor is segített elintézni, hogy bekerüljek a kórházba, hogy nem látok más megoldást, itthon egyedül egyszerűen nem megy a hízás, sőt, csak csúszok lefelé a lejtőn, és ennek csúnya vége lehet. Én pedig nem fogok ebbe belepusztulni, már csak azért sem!!! Szóval most bevonulok ismét a kórházba, de a tudat maga teljesen megnyugtatott, nem vagyok tőle depressziós, lehangolt, hanem hihetetlenül derűs vagyok, kisimult a lelkem, mert tudom, hogy a jelen helyzetben a legjobb döntést hoztam. Most egy ideig csak a testi erősödésre szeretnék koncentrálni és a saját érzéseimre, életcéljaimra, a gyógyulásra, ezért lehet, hogy egy ideig nem adok életjelet magamról, de erre a belső utazásra most szükségem van. Sajnálom, hogy erre a döntésre pont két héttel azután kényszerülök, hogy elkezdtem a blogolást, de ígérem, amint tudok, jelentkezem és megosztom veletek a legújabb érzéseimet és tapasztalataimat. Azt viszont kérlek fogadjátok el, hogy nem szeretném ezt is egy teljesítendő küldetésnek tekinteni, hogy minden nap jelentkezzem és írjak, hanem akkor fogok írni, ha úgy érzem, van is értelme a mondanivalómnak, tudok vele nektek segíteni, ösztönözni titeket és hasznos információk vannak benne. Mindenkit szeretnék arra ösztönözni, hogy igenis mélyüljön el a saját lelki világában, induljon saját belső utazásra, vegye komolyan, hogy valamit tennie kell a saját élete, egészsége és boldogsága érdekében, és ez sokszor nem megy egyedül. Legyetek bátrak és valljátok be magatoknak és másoknak, hogy segítségre van szükségetek. Minél tovább titkoljátok az igazságot ugyanis saját magatok és mások előtt, annál inkább kitoljátok azt az időt, amíg elindulhattok megint a gyógyulás útján, és kérlek titeket, senki ne akarjon odáig eljutni, ahova én eljutottam. Nem panaszkodás, egyszerűen csak a puszta tényeket írom le:

33 éves leszek idén, jelenleg 29-30 kiló körül alakul a súlyom, 176 centis vagyok. Két hete alig tudtam kikelni az ágyból, a legkisebb mozdulat is megerőltető. Ha le kell zuhanyoznom, az körülbelül egy órás művelet, lehetetlen szívdobogás közepette, ha beágyazok, már alig tudom megemelni a takarót, mert túl nehéz. Három kilónyi súlyt már biztos nem tudok felemelni, a hajam kihullott, a bőröm kiszáradt, a csontjaim mindenhol szinte keresztülbökik a bőrömet, képtelen vagyok leülni valahová, ha nincs alattam hatvan párna, hogy kibéleljék az alfelemet. A kinézetem ijesztő, már a 34-es nadrágok is lötyögnek rajtam, az anyagcserém felborult, menstruációm régen nincs, szőrösödöm mindenhol, sokszor beszélni sincs erőm. A munkámat elvesztettem, és így semmi esélyem sincs arra, hogy újabb melót kapjak, pláne párkapcsolatom vagy családom legyen egy szép nap, pedig mindig is ez volt a tervem. Ha így folytatom tovább, tényleg hamarosan a temetésre kell fogalmazni a meghívókat, szembe kell néznem a valósággal. Felsorolás vége, tényleg nem panaszként írtam, ezek a puszta tények. Tehát tudjátok, hogy lelkiekben teljesen megnyugodva intek most búcsút egy időre megint ennek a kinti világnak és merülök el a saját belső világomban. Ha a kórházból tudok, mindenképpen jelentkezem hamarosan, hiszen ezek is fontos tapasztalatok lesznek, pláne talán segítek ezzel azoknak, akik még sosem járták meg a hazai egészségügyi intézményeket. Mert továbbra sem felejtettem el, hogy ti vagytok a RÓZSÁIM, akikért felelősséggel tartozom, és szeretném, ha tudnátok, hogy veletek maradok továbbra is lélekben és hiszek bennetek, bennünk, hogy mindannyian ki tudunk gyógyulni az evészavarból! Igen, komolyan kell venni, de ez nem gyógyíthatatlan betegség és mindannyiunkban megvan az erő, hogy felülkerekedjünk rajta, mert megérdemeljük az életet, a szép életet!!!! Szóval kívánok nektek sok kitartást, küldök nektek sok pozitív energiát és jelentkezem, amint tudok! Gondoljatok rám, és drukkoljatok nekem ehhez a döntéshez, hamarosan pedig érkezem fordulatos kis történetem újabb állomásaival, ezt megígérem!