Sziasztok kedves blogolvasók! Ahogy a legutóbbi bejegyzésemben olvashattátok, múlt hét pénteken véget ért egy hetes – szuper rövid – kórházi kezelésem, azóta a „kinti világban” igyekszem továbbra is tartani a lendületet. És legnagyobb örömömre, eddig minden nagyon simán megy, a hangulatom továbbra is fantasztikus, hiszek abban, hogy egyfajta áttörést értem el – és még ha csak átmenetinek bizonyul is a kiugrás, máris rengeteg mindent átírt az agyamban. Azáltal ugyanis, hogy elkezdtem enni – és a mérleg alattam már csaknem 36 kilót mutat, ami hihetetlen ahhoz képest, hogy az első blogbejegyzésemnél pár hete még csak 29 kilós voltam – sokkal több fizikai és lelki energiám van. Ami korábban kínkeserves erőfeszítés volt, például egy hajmosás, mosás, porszívózás, vagy egyáltalán az, hogy kimozduljak otthonról – most már játszi könnyedséggel megy. Fel sem tűnik, hogy megerőltetést jelentene például az ágynemű kicserélése (korábban nem tudtam megemelni ugyanis a takarót, és így elég macerás volt a dolog), amióta kikerültem a kórházból szépen kitakarítottam a lakást pincétől a padlásig, a porszívózáshoz nem kellett leülnöm a fotelbe, hogy onnan tologassam a porszívó fejét, és nem tör rám iszonyatos szívdobogás a legkisebb erőfeszítésre. Hihetetlen érzés!! Bár vannak dolgok, amik még mindig nehézséget okoznak – bizony a lépcsőzés nem olyan könnyű továbbra sem – de érezhetően felgyorsult a sétatempóm, nem csak poroszkálok és csúsztatgatom egyik lábam a másik után, ha megyek valahová. A lakásomtól nem messze van egy kis tér, ami normál sétatempó mellett körülbelül 20 perces utat jelent. A kórház előtt még nagyjából háromnegyed órámba telt volna, hogy odaérjek (persze képtelen lettem volna gyalogolni, maximum a trolira szálltam volna fel), azóta viszont direkt elsétálok oda minden nap és tényleg csak 15-20 percembe telik :-) A kórház előtt csak gyűltek és gyűltek a teendők, amiket el kellene intéznem, de nem tudtam magam rávenni, hogy elmenjek otthonról, egyszerűen semmi erőt nem éreztem magamban. Csak ücsörögtem az ágyban naphosszat, klimpíroztam a billentyűket, de a fizikai erőfeszítésből köszönöm nem kértem. Ma reggel szépen nekiindultam, és mindent elintéztem, amit szerettem volna, sőt bejelentkeztem fodrászhoz és manikűröshöz is. Hihetetlen, hogy amint az ember egy kicsit jobb erőben érzi magát, rögtön fontosabb lesz neki a megjelenése is. A kórházban persze sokszor voltam vele úgy, hogy most minek szárítsam be a hajam vagy szedegessem ki a szemöldököm, a kutya sem nézi. Most viszont fontos, hogy jó benyomást tegyek magamra és másokra, igyekszem jól kinézni a lehetőségekhez képest. Az arcom látványosan kikerekedett – természetesen nem arra gondolok, hogy holdvilágképű lettem – de az árkok és a beesettség eltűntek, a lábamon, a hasamon és a fenekemen is érzem, hogy már kicsit jobban ki vagyok párnázva, nőiesedem. Sőt, még a melleim is kezdenek előbújni eddigi rejtekhelyükről, lassan felpróbálom a legkisebb melltartómat :-) Megint szeretek kísérletezni az illatokkal, elővenni a legfinomabb illatú testápolóimat és parfümjeimet, mert megérdemlem :-) Meg úgy vagyok vele, hogy itt az ideje renoválni egy kicsit a külsőmet, mert az állásinterjúkon sem válik éppen a hátrányomra, ha nem vagyok lepukkant. A legkisebb nadrágjaim már szorítanak, szóval hamarosan talán előszedhetem a szekrényből a 36-os ruháimat, de jó is lenne leporolni már őket! Szóval fizikailag sokkal több az erőm, a kedvem pedig kategóriákkal jobb lett, amióta elkezdtem enni. De az evéshez való viszonyom azért továbbra is elég furcsa. Anorexiásnak már egyáltalán nem nevezném magam, de evészavarom az nagyon is van. A kórházban voltak olyan napok, amikor szinte szó szerint egész nap zabáltam, majd aludtam, átálltam csecsemő üzemmódra. Pelenka azért nem volt, ne izguljatok, de az biztos, hogy az anyagcserém durván felpörgött :-) Ezek tényleg falási rohamok voltak, és többnyire olyan dolgokat ettem össze, aminek magas a kalóriatartalma. Tehát nem 10 darab almát tömtem magamba, hanem kesudiót, sok-sok péksüteményt sok-sok sajttal, volt, hogy hajnali 4-kor fosztottam ki a kórház csokiautomatáját, és addig pakoltam befelé az ételt, amíg azt nem éreztem, hogy most már tényleg kidurranok, ha még egy falatot eszem. Most már kicsit kiegyensúlyozottabban megy az evés, nem zabálom magam pukkadásig, és élvezem az evést. Elkezdtem rengeteg tejet inni, (gondolom ez a fehérje mánia nem véletlen, mert sajtból is bármennyit képes vagyok most megenni) legalább fél liter elfogy egy nap, és azt is jó cukrosan iszom. Ami viszont furcsa, hogy a meleg ételeket és a húsokat továbbra sem kívánom. Ne értsetek félre, ezeket is megeszem, egyszerűen csak nem kívánom. Anyukám a hétvégén csinált rakott krumplit, amit szépen belapátoltam, de azok a részek estek a legjobban, amiben a tejföl, a sajt és a tojás volt, úgy tűnik, most ebből van a legnagyobb hiányom. És rám tört a sütési láz is. Nem vagyok konyhatündér, de most két nap alatt több tálca sütit is megsütöttem és szerintem egész jól sikerültek, olyan jól eltötymörögtem velük. A végén még megtanulok sütni-főzni :-) Koplalni meg éhezni pedig egyáltalán nem vagyok hajlandó. Ha reggel fél hétkor kinyitom a szemem, és azt érzem, hogy most jól esne egy forró sajtos croissant, akkor már megyek is a boltba, mindenféle fenntartás nélkül, és mosolyogva veszem ki a legnagyobb, illatos péksütiket. Ami szintén nagyon pozitív, hogy a hajamat máris dúsabbnak és erősebbnek érzem (persze lehet, hogy csak beképzelem magamnak), és végre nem fázom. Persze tudom, hogy szokatlanul enyhe ez a tél, de a kórház előtt még három kabátban ücsörögtem idehaza fűtés mellett. Most nincs bekapcsolva a fűtés, és csak két réteg ruha van rajtam, de annak is felhajtottam az ujját, kicsit melegem van :-) És ezek még csak a fizikai változások.

A hangulatomban érzem a másik óriási változást. Igen, még mindig van bűntudatom az evés miatt, pláne amikor nagyon-nagyon degeszre eszem magam és utána szépen hunyok egyet, hogy 32 éves koromban nem vagyok képes többre, mint egy ma született csecsemő. Ugyanakkor úgy is vagyok vele egyidejűleg, hogy most nem bántom, nem kínzom, nem büntetem magam emiatt, szeretném, ha a testem kicsit feltöltekezne, és nem csak arra lenne energiám, hogy épphogy szinten tartsam az életem, hanem képes legyek „teljesítményekre”. Szeretnék büszke lenni magamra amiatt, mert végig tudok csinálni egy napot úgy, hogy sok hasznos és fontos dolog belefér, nem eszem túl magam, és nem is koplalok, tudok koncentrálni a munkára és idővel visszahozom a sportolást és az edzést az életembe, de ezt is csak okosan és átgondoltan. És szeretném, hogy aki rám néz, az egy helyes és mosolygós lányt lásson, akivel érdemes megismerkedni. Amióta bementem a kórházba és elkezdtem normálisabban enni, jóval kiegyensúlyozottabb is vagyok. A feszültség és a kedvetlenség szinte nyomtalanul eltűnt, nem borulok ki dolgokon, semmilyen szertartást nem követek, akkor és azt csinálok, amihez éppen kedvem van, és ez szintén óriási érzés!! Megint elkezdtem nyitni az emberek felé, sokkal többet elegyedek szóba ismeretlenekkel, és ha megcsörren a telefonom, nem érzem azt, hogy jajj, csak hagyjanak már békén, nincsen kedvem beszélni senkivel sem. Energikusabb vagyok, határozottabb és nem vacillálok a boltban sem két hasonló tusfürdő között, totálisan döntésképtelenül. Tehát rengeteg pozitív változást érzek magamon most, én elgondolkodom, hogy vajon miért zárkóztam el az evészavar, az anorexia világába ahelyett, hogy a sokkal boldogabb és örömökkel, evéssel teli napokat és életet válasszam, amiben értékesnek érezhetem magam, visszakapom az önbizalmam, és nem okozok aggodalmat azoknak, akik közel állnak hozzám. Olvasás közben nagyon sok könyv indított el bennem gondolatokat, hogy miért börtönzi be a tudatom a testemet, miért korlátozom saját magamat, és redukálom az életemet gyakorlatilag a vegetálásra, amikor sokkal több férne bele a mindennapjaimba és tényleg boldog lehetnék. Mert tényleg erről van szó: az evészavarral saját magam szorítom korlátok közé, senki nem köti meg a kezem semmiben, és mégis önként választom azt, hogy elszigetelem magam a saját világomba, ami ráadásul örömtelen, üresnek és céltalannak tűnik, amiben csupán töredékére vagyok képes annak, amire egyébként hivatottnak érzem magam. És úgy, hogy egy kicsit magamra szedtem, és nem azzal a gondolattal kezdem minden napom, hogy jajj, majd csak este ehetek egy szelet sonkát, mintha kinyílt volna a világ, minden sarkon vár valami felfedeznivaló, én lettem Alíz Csodaországban :-) Ahogy Paulo Coelho írja Az alkimistában: „Fiatalkorában mindenki tudja, mi a Személyes Története. Akkor minden világos és lehetséges, s az emberek nem félnek attól, hogy álmodjanak, és akarják mindazt, amit az életben szívesen csinálnának. Ahogy azonban telik az idő, valamiféle titokzatos erő igyekszik bebizonyítani, hogy a Személyes Történetet megvalósítani nem lehet. Az ember egyetlen kötelessége, hogy beteljesítse Személyes Történetét. Minden egy. És ha akarsz valamit, az egész Mindenség összefog, hogy kívánságodat megvalósítsad.” És én hiszek abban, hogy a Személyes Történetem nem arról szól, hogy elzárom magam a világtól, elbújok az élet felelőssége elől azzal, hogy evészavarba takarózom, megint álmodni szeretnék, és megtapasztalni olyan dolgokat, amiket még sosem éltem át. Oscar Wilde is szépen fogalmazott Dorian Gray arcképe című könyvében: „Közöttünk a legbátrabb ember is fél önmagától. A vadember öncsonkítása gyászosan tovább él az önmegtagadásban, mely elzápítja életünket. Bűnhődünk a lemondásunkért. Minden lendületünk, melyet igyekszünk megfojtani, tovább erjed-gerjed agyunkban, és megmérgez bennünket. A test egyszer vétkezik, és ezzel el is intézte a vétket, mert a cselekvés a megtisztulás egyik módja. Semmi sem marad aztán, csak a gyönyörre való visszaemlékezés vagy a bűnbánat pazar pompája. A kísértéstől csak egy módon szabadulhatunk, úgy, hogy engedünk neki. Állj ellen, és lelked belebetegszik abba, hogy epekszik azokért a dolgokért, melyeket megtiltott magának, s vágyakozik azért, amit a szörnyeteg törvények tettek szörnyeteggé és törvénytelenné.” Én is valahogy azt érzem, hogy önmagam kontrollálása, az evés vágyának visszafojtása egyfajta öncsonkítás, ami megmérgezi az életem. A gyönyörre nem pusztán visszaemlékezni szeretnék, hanem minden egyes nap átélni, és nem a bűntudatban vagy a bűnbánatban fetrengeni. Többre vágyom. Szeretnék végleg kiszabadulni ebből az elzárt világból, amit magam köré teremtettem, és nem csak epekedni a dolgokért, amiket én magam tiltottam meg magamnak. Szeretnék gondolkodás nélkül és örömmel enni, élni, mosolyogni, új barátokat találni és a régiek mellett lenni, új tapasztalatokat és élményeket begyűjteni, semmilyen kis szertartáshoz sem igazodva. És tudom, hogy képes vagyok rá. El akarom felejteni azokat a szörnyeteg törvényeket, amiket én saját magam kényszerítek magamra, és kőbe vésettnek tűnnek, holott a valóságban mindenféle nehézség nélkül át lehet őket ugrani. Nem kiskapukon keresztül, hanem egy hatalmas ajtón keresztül, fütyörészve kisétálva, mindenféle csel és trükk nélkül, egyszerűen letenni azt a terhet, amit a vállaimra raktam évekkel ezelőtt. Nick Hornby azt írta a Pop, csajok, satöbbi című regényében: „A lehető legtöbb nehezékre van szükséged ahhoz, hogy ne kezdj el lebegni; emberekre körülötted, tevékenységre, feladatokra, különben az élet olyan, mint egy filmforgatás, ahol elfogyott a pénz, és nincs már se díszlet, se forgatási helyszín, se mellékszereplők, csak egy magányos faszi bámul bele a kamerába, nem tud mit csinálni, nincs, akihez beszéljen… Ugyan ki a fene hinne egy ilyen alakban? Több anyagra, több nyüzsgésre, több részletre van szükségem, mert jelen pillanatban az a veszély fenyeget, hogy ellebegek a nagy büdös semmibe.” Én pedig nem szeretném kipróbálni, milyen ellebegni még jó pár évig ebben a nagy büdös semmiben, tapicskolni az állóvízben, amikor az élet olyan, mint egy élménymedence, amiben az ember nem tudja és nem is akarja kiszámítani előre, hogy milyen irányból, mikor és mekkora hullám érkezik a következő pillanatban. És itt visszacsatolnék ismét Paulo Coelho-hoz, illetve a Veronika meg akar halni című művéhez: „Újra tudok örülni a napnak, a hegyeknek, a problémáknak, sőt, még azt is belátom, hogy senki nem tehet róla, hogy nincs értelme az életemnek, csak én. Szeretnék újra gyűlölni és szeretni, szomorkodni és bosszankodni, szeretném újra érezni ezeket a jelentéktelen és ostoba apróságokat, amelyek ugyan szürke hétköznapjaink részét képezik, de hozzátartoznak az életünkhöz, sőt, kedvet csinálnak hozzá. Ha még egyszer kijuthatnék innen, (az elmegyógyintézetből, ahová Veronikát beviszik öngyilkossági kísérlete után) most már megengedném magamnak, hogy kicsit őrült legyek, hiszen tulajdonképpen mindenki az – de a leginkább azok, akik nem tudják magukról, hogy őrültek, mert csak gépiesen ismételgetik a teendőiket, amit mások írnak elő nekik.” Én szeretnék tényleg egy kicsit „őrült” lenni, kijutni ebből az evészavaros állapotból és boldogan, szabadon és korlátlanul kiélvezni minden egyes pillanatot. Elnézést a sok irodalmi kitérőért, de úgy érzem, hogy ezek az írók sokkal jobban formába tudták önteni a gondolataimat, mint ahogy én bármikor is tudnám.

Persze halálosan meg is vagyok ijedve attól, hogy visszatérjek a „normális” világba. Most ugyanis az evészavarral takarózom, ha ugyanis beteg vagyok, akkor senki – én magam sem – várhat el tőlem ugyanolyan teljesítményt, mint évekkel ezelőtt. Az a helyzet, hogy elhagytam magam, elkényelmesedtem, és az evészavarral próbálom igazolni, hogy most nem mennek úgy a dolgok, mint régen. Mert depressziós vagyok, nyomott a kedvem, nincs semmi erőm, nem tudok koncentrálni, mert nincs hozzá energiám és kedvem, nyűgös vagyok. Pedig olyan egyszerű a megoldás. Eszek és jól vagyok. És nem bebeszélem magamnak, hanem belülről jönnek a pozitív gondolatok. Nem mentem fel magam az élet felelőssége alól, hanem én magam keresem a kihívásokat és büszke vagyok arra, hogy elértem valamit. És ha ahhoz, hogy ilyen jól érezzem magam, tényleg pusztán csak annyi kell, hogy nekiálljak enni, mit sem törődve a kalóriákkal, a súlyommal és azzal, hogy kihízom a ruháimat, akkor igenis enni fogok, mert annyival jobb így!! Nem érdekel, ha akár még túlsúlyos is leszek egy kicsit, mert enni és élni sokkal jobb, mint bármi, amin az elmúlt három évben keresztülmentem. De tudjátok mit, nem is ugrok ekkorát, hogy túlsúlyos leszek. Mert szerintem minden nagyon szépen és kiegyensúlyozottan össze fog állni, ha már nem lesz bűntudatom többé az evés miatt, márpedig ez lehetséges. Rengetegen kigyógyultak már az evészavarból, és úgy érzem most, hogy én leszek a következő. Olyan jól vagyok, akkora harmóniát érzek magamban, amit most semmi nem tud elrontani. Nem törekszem extrém teljesítményekre, csak teszem és eszem, amihez kedvem van. Nem küzdeni szeretnék az evéshez kapcsolódó bűntudat ellen, hanem egyszerűen hozzászokni az érzéshez, hogy jelentkezik, de egy idő után már csak egy vállrándítással üdvözlöm majd, mint régi ismerőst, de semmiben nem fog befolyásolni. Már most is elég jó úton haladok efelé, bár még beengedem a bejárati ajtón. Egy idő után már csak dörömbölni fog az ajtómon, én kinézek a kulcslyukon, de csak magamban fogok nevetni rajta, hogy még próbálkozik. Egy idő után pedig meg sem próbál majd nálam kopogtatni, mert tudja, hogy úgysem juthat be. Mindenesetre a bejárati ajtómon továbbra is ott a kiírás nagy betűkkel: Mert megérdemled! Vagyis megérdemlem az életet, az ételt, a boldogságot, illetve azt, hogy elérjem a céljaimat. Kinek van kedve velem tartani? Előttetek ugyanis mindig nyitva áll majd az ajtóm :-) Kaja pedig mindig lesz :-) Egyébként egy nagyon kedves régi barátom azt mondta, hogy az anorexiások azért merülnek bele egyre jobban a betegségbe, mert az éhezés egyfajta eufóriát okoz egy idő után, eksztatikus, módosult tudatállapotot idéz elő, ráadásul a folyamatos fáradtság miatt már semmi nem bántja annyira az embert, mert le van lassulva és már arra sincsen energiája, hogy indulatai legyenek. Ti éreztetek már ehhez hasonló eufóriát? Csak mert én már rengetegszer, egyszerűen „ellebegtem” egy másik világba. De az az igazság, hogy ezt a mostani világot, amiben nem koplalok, sokkal jobban élvezem. Mert tele van érzésekkel, érzelemmel, ízekkel, színekkel, szagokkal, és nem csak tompa ködön keresztül nézem az életem, mintha az űrből fotóznám, hanem én vagyok a főszereplő, aki benne is él a jelenetekben. :-)