Sziasztok kedves blogolvasók! A mai bejegyzésem egy kicsit rendhagyó lesz abból a szempontból, hogy eddig többnyire a sorstársaimnak igyekeztem hasznos tanácsokkal, tippekkel szolgálni, és nekik elmesélni, hogy miken mentem keresztül az elmúlt években, de a legjobb barátnőm sugallatára most azoknak is szeretnék segíteni, akiknek a környezetükben van anorexiával vagy evészavarral küszködő ember. Tudom, hogy végignézni azt, hogy egy ismerősük, barátjuk, családtagjuk milyen kálvárián megy keresztül, nekik legalább akkora lelki teher, mint magának a betegnek, és bár a legtöbb emberben segítő szándék munkálkodik ilyenkor, vannak olyan kérdések, amelyek nagyon negatív hatásokat válthatnak ki az anorexiásokból, a mai blogban ezeket próbáltam csokorba gyűjteni. Az, hogy ki hogyan reagál ezekre a kérdésekre természetesen attól is függ, hogy az anorexiának melyik szakaszában van; hogy tagadja-e még a betegségét, felismerte-e, hogy segítségre van szüksége, vagy már elindult a gyógyulás irányába. Az alábbi lista szerintem egyfajta használati útmutató lehet azoknak, akik támogatásukról szeretnék biztosítani a betegeket, anélkül, hogy rossz érzéseket keltenének bennük.

1. Ettél ma már?

Ez az első számú kérdés, amitől én azonnal és mindig hidegrázást kaptam. Mert az őszinte válasz erre majdnem minden esetben az lenne, hogy nem, aznap még nem ettem, vagy csak olyan elhanyagolható mennyiséget, amitől a kérdező garantáltan frászt kapna, vagy nagyon elkezdne aggódni, ha megtudná. Ebből pedig sajnos logikusan következik az, hogy az anorexiásnak hazudnia kell, ami persze benne sem kelt jó érzéseket, és a kérdező is sejtheti, hogy nem az igazságot hallja. Ezt a kérdést tehát lehetőleg ne tegye fel senki egy anorexiásnak, mert én például utáltam hazudozni, de még hazugság árán is képes voltam védelmezni a saját kis zónámat, és próbáltam elhitetni a környezetemmel, hogy a fogyás ellenére én rendszeresen és kiegyensúlyozottan étkezem, csak nagyon szerencsés az alkatom, hogy még ennek ellenére is sikerül karcsúnak maradnom. Persze amikor a karcsúság átfordul véznaságba, akkor már mindenkinek leesik, hogy ennél sokkal többről van szó, csak ebben az állapotban már nagyon nehéz kirángatni egy anorexiást a mókuskerékből, és visszaállítani a normális vágányra.

2. Miért eszel ilyen lassan? Miért csak nyammogsz az ételen?

Gondolom minden anorexiás máshogy működik, így csak a saját tapasztalataimból tudok kiindulni, én például kifejezetten lassan és minden egyes falatot jól megrágva voltam csak képes bármit is megenni. Az esetemben ennek nagyon szimpla oka volt, ami talán furcsának tűnhet; mégpedig az, hogy imádtam enni. Csak annyira ritkán tudtam magam rávenni arra, hogy pár falatot megegyek, hogy akkor próbáltam minél hosszabban ’kiélvezni’ az ízeket – persze ennek a csigatempó miatt már nem sok köze volt az élvezethez – és annyira elnyújtani az evéseket, amennyire csak lehetséges. Volt, hogy három kis darab tökmagos pogácsát – viccen kívül – 5 órán keresztül rágcsáltam, szerintem már atomjaira szétszedtem, majd mindezt megfejeltem négy darab keksszel, amin további pár órát kotlottam. Katasztrofális érzés volt, hogy ennyire nem megy a normális evés, és ami másnak pár harapás és pár perc, az nekem csak így megy. De nem akartam emiatt folyton ostorozni magam, elfogadtam, hogy most ez van, de a környezetem természetesen ezt nehezen viselte. Amikor a kórházban voltam 30 kilósan, akkor odaültek mellém a nővérek, hogy ellenőrizzék, hogy mennyit eszem, és folyton megjegyzésekkel bombáztak, hogy egyek már gyorsabban, nekik más dolguk is lenne, mint engem pesztrálni. Na erre a reakcióm a legtöbb esetben az volt, hogy azonnal abbahagytam az evést, és inkább azt mondtam, hogy már eleget ettem, mert utáltam, hogy siettetnek és megfigyelnek. Bármennyire is sajnálatra méltónak vagy furának tűnik bárki számára, inkább ne tegyen megjegyzést arra, hogy milyen tempóban és milyen módon eszik egy anorexiás, mert ez azonnal védekező reakciót vált ki.

3. Elmegyünk ebédeni / átjössz kajálni?

Nekem egy igazi kínszenvedés volt, amikor mások előtt kellett ennem, és még most sem igazán tudom elengedni magam. Valakinek ez csak egy szimpla kérdés, hogy elugrunk-e ebédelni, de nekem a rettenet magasiskolája volt. Ha lehetett, mindig kibújtam valamilyen ürüggyel a közös étkezések alól, de persze ezt nem lehet minden esetben megúszni, lásd családi ünnepek. Ilyenkor már jó előre ’programoztam’ magam, hogy na akkor azon a napon igenis megpróbálok viszonylag normálisan enni, és elhitetni másokkal azt, hogy nincs semmi baj. Sajnos ez cseppet sem túlzás, hogy előtte napokig kellett győzködnöm magam, hogy legalább akkor erőt tudjak venni magamon, és az meg aztán még nagyobb iszonyatot váltott ki belőlem, ha valaki csak úgy ’ad hoc’ jelleggel kérdezte meg a munkahelyemen, hogy kiugrunk-e ebédelni. Ilyenkor jöttek a kifogások, hogy ja, én most nem vagyok éhes, már ettem, hasmenésem van és most nem is tudnék enni, satöbbi. Egyébként ha előtte már rá tudtam lelkileg készülni a közös étkezésekre, akkor nem volt baj, de ettől függetlenül igazi stresszhelyzetként éltem meg, amit persze igyekeztem titkolni mindenki elől és normálisan viselkedni. Ez a színjáték iszonyatos energiákat emészt fel, tehát azt tanácsolnám, hogy ha egy anorexiásnak nem megy a közös étkezés, az aggódó anyukák inkább adják oda a megfőzött ételt egy dobozkában, amit a beteg hazavihet, és talán otthon egyedül meg tudja enni. Persze erre sincsen garancia, hiszen nálam elképzelhetetlen mennyiségű étel fejezte be a pályafutását a wc-ben, csak azt mondom, hogy így nagyobb az esély.

4. Nem ennél valamit?

De igen, nagyon. Ezzel a kérdéssel legtöbbször akkor szembesültem, amikor átmentem anyukámhoz, és érthető módon szeretett volna valamivel megetetni. Szívem szerint persze megettem volna, amivel kinált, de az agyam csak bizonyos időpontokban és bizonyos fajta kajáknak a megevését ’engedélyezte’, és ha eltértem a rituálétól, még mélyebb bűntudat fogott el, hogy pluszban megettem aznap még valamit. Azt is nehéz volt végignézni, hogy ők jóízűen ették azokat az ételeket, amiket – régen – én is imádtam, csorgott a nyálam, de kitartottam hihetetlen akaraterővel, csak nem volt könnyű. Mondjuk egy idő után az agyam is átállt egy másik vágányra, nem éreztem sem éhséget, sem étvágyat, így könnyű volt megállni, hogy egyek, és csak vesztettem és vesztettem a súlyom. Én ezt inkább úgy próbálnám meg ’tálalni’, hogy ha ennél valamit, csak szólj, vagy szolgáld ki magad, esetleg meg lehet mutatni a betegnek, hogy mi van éppen a hűtőben, vagy a tűzhelyen. Előfordulhat, hogy feltámad az étvágya az ételt meglátva, és végül saját maga fogja azt mondani, hogy kér belőle egy kicsit, de ezt nem szabad erőltetni.

5. Ugye tudod, hogy az életeddel játszol, és ebbe akár bele is halhatsz?

Persze, hogy tudjuk. De ennek ellenére sem vesszük komolyan a dolgot. Nekem ez nagyon sokáig csak egy drámai frázis volt, amivel időről időre előjött valaki, és egyszerűen úgy éreztem, hogy ez rám biztosan nem vonatkozik, én aztán tutira nem halok ebbe bele, ráadásul a sok ismételgetés miatt már annyira megszokottá vált, hogy még kevésbé vettem komolyan. Ezt a gondolatot iszonyatosan sokáig hárítottam, csak valami távoli fenyegetésnek éreztem, és semmiképpen sem tudtam elképzelni, hogy egy 30 éves csaj ebbe belehaljon. Pedig a kérdés jogos, és azt mondom, hogy ezt egy kicsit finomabb formában azért érdemes a betegeknek felvetni, kihangsúlyozva azt, hogy a testüknek akár maradandó károsodást is okozhatnak a koplalással. Egy anorexiáról szóló könyvben olvastam, hogy a legtöbb anorexiás nem is a legalacsonyabb súly elérésekor hal meg, hanem 5-10 évvel később mondja fel a szervezete a szolgálatot, még akkor is, hogyha időközben visszanyerte a súlyát. Az anorexiásokra ugyanis furcsa módon jellemző a magas koleszterinszint, ami teljesen kikészíti az érhálózatot, nem beszélve sok más negatív következményről. Valahogy bennem is már csak akkor tudatosodott a saját halandóságom, amikor elkezdtem érezni magamon a betegség fizikai tüneteit, a furcsa szívdobogásokat, a folyamatos gyengülést, az izmaim sorvadását, a szinte teljes járásképtelenséget, de az, hogy hova tartok, még akkor sem igazán rémített meg, amikor már az ágyról sem tudtam felállni. Visszatekintve hihetetlennek tűnik, hogy nálam még ekkor sem szólaltak meg a vészcsengők, valahogy olyan távolinak és megfoghatatlannak tűnt a halál gondolata. Szóval érdemes valamilyen módon elültetni a bogarat a betegek fülében, hogy sajnos a szervezet is elromolhat, ha ilyen sokáig sanyargatják, csak nem ennyire direkt formában, hogy meg fogsz halni.

6. Nem látod a tükörben, hogy mennyire sovány vagy?

Ez egy nagyon furcsa dolog;én láttam, de inkább a homokba dugtam a fejem. Valahogy amikor nem volt előttem éppen egy tükör, akkor pontosan olyannak képzeltem el magamat a fejemben, mint amilyen az anorexia előtt voltam, tehát a Mátrixos terminussal élve a maradandó énképem még mindig egy normális testsúlyú lányt láttatott a lelki szemeimmel. Persze amikor elém került egy tükör, láttam a kiálló csontokat, de valahogy nem érdekelt, nem borzasztott el, vetettem egy pillantást a tükörképemre, és mentem tovább. Ha valaki testképzavaros, akkor logikus, hogy nem azt látja a tükörben, amit mások rajta, és még ha tisztában van is azzal, hogy mennyire sovány, akkor sem fogja ezt elismerni, tehát ezzel a kérdéssel nem érdemes próbálkozni, mert csak egy zavart motyogás lesz a válasz. Engem is mindig zavarba ejtett a kérdés, de erre mindig őszintén válaszoltam, hogy de igen, látom (és magamban hozzátettem, hogy látom én, csak nem érdekel).

Nem tudom, ez mennyire jelent támpontot azoknak, akik szeretnének segíteni az anorexiásoknak – azért remélem valamennyire igen - ez csak néhány ötlet, a gyakorlati alkalmazásuk valójában mindig menet közben derül ki, de szerintem ezeket a kérdéseket érdemes elkerülni, vagy finom formában és óvatosan fogalmazva feltenni, mert tényleg nagy lelki sebeket okozhat egy meggondolatlanul feltett kérdés is. Ezzel a kis bejegyzéssel kívánok egyaránt sok lelki erőt azoknak, akik még küzdenek a betegséggel, és azoknak is, akik szeretnék őket támogatni.