Sziasztok kedves blogolvasók! Nem számítottam rá, hogy már a legelső bejegyzés után kapok kommenteket, marha jó az a megerősítés, hogy van, aki együttérzéssel kezdte el olvasni a történetemet. Ha másnak tudok egy kis lelki könnyebbséget, vagy plusz energiát adni a további küzdelmekhez, az nagyon boldoggá tesz. Tehát arra gondoltam, hogy ebben a második bejegyzésben megpróbálom végigvenni, hogy az elmúlt három év során honnan próbáltam segítséget kérni ahhoz, hogy legyőzzem a betegséget. 

Először is fontos leszögezni, hogy nagyon hosszú ideig tartott, amíg elismertem, hogy baj van... Egy ideig hárítottam, hogy csak egy kicsit kevesebbet eszem, ami teljesen normális, hogy egy szakítás után elmegy az ember étvágya, és az sem gáz, hogy olvadnak le rólam a kilók. Körülbelül egy év kellett ahhoz, hogy ki tudjam mondani, ez anorexia, és további sok hónap addig, amíg segítséget kértem ahhoz, hogy a gyógyulás útjára lépjek. Amikor elkezdtem fogyni, először persze ki kellett zárni, hogy ennek nincs-e valamilyen fizikai oka, felszívódási rendellenesség, anyagcsere vagy pajzsmirigy probléma, bélelzáródás, agydaganat vagy hasonló. Édesanyám egyébként orvos - diabetológusként ad tanácsokat cukorbetegeknek. Vicces, hogy egész nap másoknak segít, hogy helyesen táplálkozzanak és pont a saját lánya esik bele az egészségtelen kajálás csúfos csapdájába :-) Szóval az ő segítségével végigmentem az összes szükséges egészségügyi vizsgálaton - nincs semmi szervi elváltozásom, mindenem kábé működőképes, máshol van a kutya elásva. Tehát a betegségnek lelki okai vannak, de ugye ezen senki nincs meglepődve, ha anorexiáról esik szó, ez alapvetően mentális blokkot és problémákat jelez. Ezúton szeretnék megemlékezni arról, hogy mennyi segítséget, támogatást és főként szeretetet kaptam az utóbbi három év alatt a barátaimtól, családtagjaimtól és ismerőseimtől ahhoz, hogy felülkerekedjek az evészavaron. Sajnos sajnos, az ő bátorításuk és kiállásuk a jelek szerint - még - nem hozta meg a gyümölcsét, de a legnehezebb helyzeteken mindig ők segítettek átlendülni, nélkülük ma nem ülnék itt a gép előtt, hogy bepötyögjem nektek ezt a bejegyzést. Valószínűleg egy szépen faragott sírkő alatt pihengetnék egy temetőben - és ezt most nem viccből írom, nem dramatizálni akarom a helyzetet, ez tény. Az elmúlt három év alatt ugyanis bőven előfordultak olyan pillanatok, amikor életveszélyes állapotban voltam már, szóval ne gondoljátok, hogy eltúlzom a dolgokat. Az úton rengeteg barátot veszítettem el - két nagyon mély és fontos barátságot -, rengeteg ember morzsolódott le a környezetemből, de mindig van egy maroknyi ember, akik tartják bennem a lelket. Szóval köszönöm nekik a kitartó támogatást, a szeretetüket, a megértésüket és az együttérzést, nélkülük tényleg semmi értelme nem lenne annak, hogy folytassam a harcot. Nem egy Oscar-díj átadáson vagyok, ahol a győztesek mindenkinek megköszönik az elismerést az anyjuktól kezdve a szomszéd falán futkorászó gyíkokig, de nagyon hálás vagyok édesanyámnak, öcsémnek, legeslegeslegbölcsebb barátnőmnek - ő úgyis tudni fogja, hogy róla beszélek, persze a nevét nem írom ide -, illetve egy másik barátnőmnek, aki bejuttatott a kórházba, amikor a legnagyobb szükségem volt rá.

Na de visszatérek oda, hogy szervi okai nincsenek annak, hogy elkezdtem fogyni. Nahát akkor a lelki problémáimat kell felszámolni, irány a pszichológus első körben. Az első szakembert, akihez elmentem, igazából nem ajánlotta külön senki. Elkezdtem keresgetni a neten, hogy kik foglalkoznak evészavarral, és ő volt az egyik, aki a honlapja szerint kezelt már anorexiásokat. Szimpatikus volt a fotója alapján, tetszettek a leírásai, szóval telefont ragadtam és bejelentkeztem az első terápiára. Egy nálam nem sokkal idősebb lányról volt szó, a legjobb barátnőm kísért el hozzá legelső alkalommal a város másik végére. Kellemes kis lakásban fogadott, tetszett a légköre, a lány nagyon barátságos volt, olyan érzésem volt, mintha egy régi barátnőmmel találkoztam volna, akivel jól eltrécselgetek egy órát. Jó hangulatban teltek a terápiák, meditáltunk, rajzolgattunk, kaptam házi feladatokat, amiket szorgalmasan mindig megcsináltam. Kitűztünk olyan célokat, hogy x hónap múlva x kilóval többet kell alattam mutatnia a mérlegnek, hogy mindketten tudjuk, hogy haladunk valahová, különben nem sok értelme van a kezelésnek. Egyetértettem azzal, hogy írásos formában is rögzítsük ezt a megállapodást, így tűnt helyénvalónak. A meditációk alkalmával valahogy az jött ki, hogy utoljára talán gyerekkoromban éreztem magam felhőtlenül szabadnak, boldognak és gondtalannak. Ha valaki ismeri a Queen-t, akkor biztosan hallotta már a These are the days of our lives című számot, amit milliószor játszottam le, pont arról szól, hogy gyerekkorunk pillanatai jelentették a tökéletesség időszakát.

Sometimes I get to feelin'
I was back in the old days - long ago
When we were kids, when we were young
Things seemed so perfect - you know?

Ezzel biztosan sokan vannak így, én is szeretnék visszatérni a gyermeki boldogságnak és ártatlanságnak abba a korszakába, ami végérvényesen elsüllyedt a múltban. De azért jó visszaemlékezni arra, hogy mekkora biztonságban éreztem magam akkoriban. Sajnos ez a felfedezés önmagában nem segített abban, hogy elkezdjek gyógyulni, több hónapos terápia - és sajnos zéró eredmény a hízás területén. Tehát körülbelül egy év után úgy döntöttem, hogy nem járok tovább a kedves lányhoz, mert bármennyire is kellemesen érzem magam nála, kicsit sokba kerül ahhoz ez a kezelés, hogy ne jussak tovább az úton. Akkoriban adódott a lehetőség, hogy befeküdjek a SOTE Pszichiátriájára, ahol nem csak lelkileg, hanem testileg is táplálhatnak majd, és hátha elindul valami pozitív folyamat.

Hát ennek a résznek külön bekezdést kell szentelnem. A SOTE Pszichiátriáján alapvetően 4 hetes kis "kurzusok" voltak, ennyi ideig voltak bent általában a gyógyulásra vágyó betegek. Ebben a négy hétben a napjaink nagy része azzal telt, hogy "órákra", vagyis csoportos terápiákra jártunk. Minden napunk meg volt szervezve, hogy ne unatkozzunk, és ennek örültem is nagyon, hogy nem csak a kórteremben kellett vakargatni az alfelünket. Zömmel mondjuk szorongásos és depressziós problémákkal küszködő betegek voltak ott, tehát az evészavaros gondjaimmal én egy kicsit kiríttam a közegből. De hasznos, érdekes, tanúságos, bár sokszor lelkileg nagyon megterhelő volt meghallgatni az ő történeteiket is. Arra gondoltam, hogy ha ezek az emberek nálam sokkal súlyosabb kríziseken is keresztül mentek és még itt vannak, akkor nekem is tovább kell küzdenem, mert amit én átélek, az egy picinyke bolha ahhoz az elefánthoz képest, amit ők cipelnek. Voltak kommunikációs gyakorlatok, kézműves foglalkozás - festettünk, gyurmáztunk, agyagoztunk - meg persze külön is meglátogatott minket egy saját pszichológus. És itt jön az egész történet legrosszabb része... Hogy bizony itt is alá kellett írni egy hivatalos nyilatkozatot, hogy mostantól elkezdek hízni, mert ha nem, akkor bizony jönnek a SZANKCIÓK. Hogy mire is gondolok? Amikor bekerültem, akkor voltam kábé 36 kilós, elég gyenge, de azért még egész jól elboldogulgattam. Ezt kellett volna ugye a 40 kiló irányába feltornázgatni. Hát nem nagyon sikerült, pláne miután jöttek az első szankciók... Legelőször az történt, hogy reggelit és vacsorát még ehettem a többiekkel az ebédlőben, de az ebédet már csak a nővérek felügyelete mellett fogyaszthattam el. Aki valaha volt anorexiás, tudja, mennyire frusztráló tud az lenni, ha mások előtt kell enni. Én is legszívesebben elbújtam volna a saját kis lyukamba, hogy békében és nyugiban tudjak enni, pláne mivel iszonyatos csigalassúsággal kérőztem egy-egy falaton. A nővérek folyton sürgettek, láttam rajtuk, hogy alig várják, hogy az ebéd befejeztével kirakhassanak a nővérszobából, csak nyűg nekik az, hogy ott lopom a napot, amikor nekik annyi dolguk lenne. Megértem persze a hozzáállásukat, ők nem érthették, mi megy bennem végbe, sem azt, hogy a folyamatos beszólásaikkal, hogy egyek már többet, egyek már gyorsabban, pont az ellenkezőjét érik el annak, amit kellene. Szóval velük kellett megennem az ebédeket.... Ennek sokszor az lett az eredménye, hogy a megjegyzések miatt az ebéd felénél ott hagytam a tányért, már csak azért sem ettem többet, mert haragudtam, hogy sürgetnek, és mentem volna már én is inkább a kórterembe, hogy szabaduljak a nyomás alól. Tehát tovább fogytam...

Érdemes még azt is elmesélni, hogy miket kajáltunk ott. Reggelire többnyire két szelet selyemsonka, vagy valamilyen felvágott, egy darab háromszög sajt, vagy egy kicsi lekvár vagy méz (utálom), és kábé 5 szelet kenyér, amit be kellett osztani a reggelihez és a vacsorához. Egy idő után látni sem akartam már a sonkát meg a kis kenhető sajtokat, de hát ez volt a menü. Igazi ünnepnap volt, amikor néha kaptunk egy kis zöld fűszeres körözöttet, az egészen ízlett. Vacsorára ugyanez a kínálat... selyemsonka vagy más ízetlen felvágott, egy darab háromszög sajt, vagy egy kicsi lekvár, vagy egy kicsi méz. Néha becsúszott még egy kis gyümölcsjoghurt vagy kefír, de a variációk száma eléggé véges volt. Na most egy anorexiás ugye nem fog meghízni két szelet sonkától meg egy macisajttól, bár az is igaz, hogy nem ettem meg mindent, amit lehetett volna. De hát kinek kell minden nap öt szelet kenyér? Hozzáteszem, volt arra is lehetőség, hogy hozzunk be kaját, vagy vásároljunk, de én nem járhattam ki a boltba. Amit mások hoztak nekem, azt a nővérek tárolták külön helyen, és csak akkor kaphattam belőle, ha külön kikértem, ami macerás volt. Plusz nyilvánvalóvá tették, hogy nem nagyon szeretik, ha kintről hozott kajákat eszünk, mert szerintük a benti koszt volt az áldásos és üdvözítő a beteg anorexiások számára. Szóval egy idő után picit zugevő lettem... Elvonultam az egyszobás kórtermem magányába és a fiókba eldugott kis csokis kekszeket eszegettem éjszaka... csendben és nyugiban.... :-) Ebédre zömmel főzeléket kaptunk. Zömmel zöldborsó főzeléket. Zömmel minden nap. Zömmel ugyanazzal a miniatűr darab grillezett és totál ízetlen csirkedarabkával. Hát addig nagyon is szerettem a zöldborsó főzeléket, sőt a kedvencem volt. Az azóta eltelt két évben viszont rá sem tudtam már nézni. Néha becsúszott egy kis császármorzsa gyümölcsmártással, az fincsi volt, vagy valami rakott zöldség, meg egyszer ettem egy finom sütőtöklevest, de egyébként ugyanazok a levesek voltak. Vízízű, ételízesítőzött löttyök, bennük néhány kocka fehér-és sárgarépa úszkált. Hát egy ketchuppal, sajttal, tűzön grillezett marhahússal, salátával és sok csípős paprikával megtűzdelt hamburgert vagy lasagnét biztosan szívesebben ettem volna :-) Szóval nem mondhatnám, hogy odavoltunk a menüért. Tehát fogyás-fogyás.... Következmény: jöttek az újabb szankciók. Ebéd után ki kellett ülnöm egy órára a konyhába, hogy lássák, hogy nem hánytatom-e meg magam. (Persze hiába bizonygattam, hogy soha nem hánytattam meg magam, falra hányt borsó volt - az ebédre kapott főzeléket figyelembe véve tuti -, meg hát nyilván miért is bíztak volna a szavamban) Aztán már nem csak egy, hanem két órát kellett kint töltenem az ebédlőben egyedül ücsörögve, véletlenül sem mehettem be a szobámba, még akkor is felügyeltek, ha a mosdóba mentem. Aztán jött a következő, már elég drasztikus tiltás - nem fogadhattam látogatókat. Arra gondoltak, hogy ha az embert elzárják a szeretteitől, akkor ez majd mindenképp arra készteti, hogy elkezdjen enni, mert szeretné látni őket? Van, akinél ez tuti beválik, sajnos nálam ismét csak ellentétes hatást ért el, még kevésbé voltam képes enni, már csak dacból is.

Szóval ha ki kellett mosni a ruháimat, akkor a családtagjaim vagy a barátnőm gyakorlatilag bekommandóztak az épületbe, titokban találkoztam velük egy percre, és odaadtam nekik a cuccokat. Aztán iszkoltam vissza a kórterembe, nehogy bárkinek feltűnjön, miben sántikálok. Elég macerás volt a dolog... Plusz nyilván utáltam, hogy nem találkozhatok senkivel a barátok, családtagok közül. Akkoriban nagyon összebarátkoztam egy lánnyal az osztályon, aki igazi felüdülést jelentett az ottani közegben. Neki néha megengedték, hogy este bejöjjön a szobámba és ott laptopon nézegettük a horrorfilmeket - mindketten a horrorfilmek nagy rajongói vagyunk. Máskor kiültem a társalgóba és ország-városost játszottunk a többiekkel. Néha rajzolgattam este vagy keresztrejtvényt fejtettem, vagy olvastam. Valahogy próbáltam túlélni a barátmentes napokat. Aztán 33 kiló felé közeledve jöttek az újabb szankciók. Először nem mehettem ki az udvarra - szuper, legalább így már friss levegőhöz sem juthattam, max. ha a kórteremben kinyitottam az ablakot, sétáról meg szó sem lehetett. Aztán egy idő után már az osztály területéről sem mehettem ki. Tehát ha nem voltam éppen órán, akkor a kórteremben vagy az ebédlőben ülhettem, ebéd a kedves nővérekkel, utána két óra tüttyögés, hogy lássák, nem hányom ki a kaját, látogatók nuku. Igazán szívet melengető volt.... kábé mint egy börtönben, már teljesen úgy éreztem magam. Nem mehetek sehova, nem találkozhatok senkivel, akit igazán szeretek, figyelik, hogy mikor és mennyit eszem, ez a tuti recept szerintük anorexia ellen. Volt még az osztályon egy másik anorexiás lány is, aki például azt a szankciót kapta, hogy elvették tőle a mobiltelefonját, és egy nap csak 10 percre kapta vissza, amikor felhívhatta azokat, akiket szeretett volna. Aztán a laptopját is elvették tőle... Aztán már együtt ücsöröghettünk az ebédlőben kajálás után, hogy demonstráljuk, nem hányunk ettől az egésztől. Fontos még hozzátenni, hogy minden anorexiás kapott egy kalóriadús, ásványi anyagokkal meg nyomelemekkel meg vitaminokkal dúsított löttyöcskét, amit minden nap kellett inni. Aztán már kettőt kellett meginni egy nap. Aztán már hármat. Aztán eljutottunk a hétig. És ezeket a piákat is csak akkor ihattam, ha más is látta, hogy tényleg megiszom és nem öntöm ki a lefolyóba. Hát most férfiasan-nőiesen bevallom, hogy sokszor bizony elcsaltam a dolgot. Nem azért, mintha nem lett volna finom. Volt csokis meg vaníliás meg epres meg narancsos, meg mindenféle ízű, és olyan volt, mint egy finom turmix. Egyszerűen dacból nem ittam meg. Meg azért is, mert egy anorexiásnak ijesztő volt, hogy egy pici üvegben máris 300 kalória, egyszerűen nem tudtam lekényszeríteni a torkomon. Szóval a táplötyi gyakran végezte a wc-ben, nem vagyok rá büszke. Ha akkor azt ott megiszom, akkor talán nem tartanék most itt. A szankciók, a barátok hiánya és az ízetlen, "se hús, se hal" kaják miatt szép lassan fogytam tovább, a mérleg a 30 felé indult el. Ekkor következett az a nap, amikor egy este megrémülve fedeztem fel, hogy nincsen erőm ahhoz, hogy levegyem magamról a felsőmet!! Nem tudtam annyira felemelni a karomat és erőt kifejteni, hogy levetkőzzek. Egyszerűen segítséget kellett kérnem. Durva érzés volt. És tudjátok mi volt benne még durvább? Hogy egyik napról a másikra, szinte észrevétlenül ütött be a krach. Az egyik nap még fel tudtam állni a wc-ről, a következő nap hirtelen visszaestem a deszkára. Az icipicire zsugorodott combizmaim ugyanis már nem tartottak meg, egyszerűen nem tudtam felemelni a lábam, felállni külön segítség nélkül az ágyról, felemelni a fejemet vagy normálisan felnyújtani a karjaimat. Ijesztő, sokkoló, drámai élmény volt megélni, hogy hoppá, teljesen elvesztettem minden tartalék energiámat. A nővérek is megijedtek. Egyikük odaült az ágyam mellé, és tejbe áztatott kenyérdarabkákat tuszkolt le a torkomon, majd megvárta, amíg eltüntettem egy egész - kintről behozott - grillcsirkét uborkával és persze innom kellett a lötyit. De ez volt az a pillanat, amikor nem volt már mese, infúzióra szorultam, át kellett vinni engem a SOTE belgyógyászatára, mert az ott már valóban az életmentésről szólt, iszonyatosan le voltam gyengülve.

Most látom csak, hogy ismét nagyon hosszúra nyúlik a bejegyzésem. Természetesen még annyi mesélni valóm lenne, de holnap is felkel a nap, a mesét folytatom legközelebb :-) Mert hátra van még a SOTE belgyógyászata, a SOTE pszichiátriája ismét, további két pszichológus, egy akkupunktúra kezelés, újabb két hónapos kórházi senyvedés, egy pszichiáter, egy családállítás meg egy Rohrschach-teszt, és higgyétek el, lesznek még érdekes részek :-) Szóval ha kíváncsiak vagytok, hogyan folytatódott a kálváriám, akkor tartsatok velem a továbbiakban is. Továbbra is nagyon hálás vagyok minden kommentért és hozzászólásért, biztatásért vagy építő jellegű kritikáért. És ne felejtsétek, nem vagytok egyedül, nagyon sokan taposunk bokáig ugyanabban a cipőben. Ti sem vagytok ufók, aki egyedül küzdenek az anorexiával, mert rengetegen vannak, akik megértik a problémáitokat és nem ítélnek el titeket! Szóval kitartás és egyetek jókat, MERT MEGÉRDEMLITEK!!