Sziasztok kedves blogolvasók! A mai bejegyzésemet szeretném egy nyálas résszel kezdeni, szóval aki nem rajong a szentimentális érzelemnyilvánításokért, az nyugodtan görgessen le a következő bekezdéshez. Két napja indítottam el a blogot, és nagyon meghatott, hogy máris rengetegen vették a fáradtságot, hogy végigolvassák a kis mini novelláimat, sokan biztattak a folytatásra és hitet adtak ahhoz, hogy van értelme tovább írogatni a hányattatásaim történetét. Mert nem csak nekem terápiás jellegű, hogy kiírhatom magamból a gondolataimat, hanem másoknak is segít abban, hogy folytassák az evészavar elleni küzdelmet. Szóval már csak miattatok is ígérem, hogy nem fogok eltűnni a virtuális térben és rendszeresen igyekszem kiegészíteni a történetemet újabb részletekkel. Lesznek benne meglepő, váratlan, sokszor sokkoló, de megható fordulatok is, fogadjátok őket sok szeretettel. Külön ajánlom a mai bejegyzést a csajoknak a csoportból - igen, bizony, rólatok van szó - akik kedves szavakkal és hasznos visszajelzésekkel járultak hozzá, hogy most ismét itt üljek és folytassam a sztorit. Köszönet érte, hogy vagytok, és ha nem is szó szerint, tapintható közelségben, de távolról fogjátok a kezem és ihletet meg inspirációt adtok a szappanopera kikerekítéséhez.

Említettem már, hogy ki nem állhatom a mindenféle bölcs mondásokat, idézeteket meg hangzatos, de többnyire klisészámba menő megállapításokat? Mert nagyon is így van, egyet kivéve. A nagy kivétel pedig egy százszor is újrafogalmazott szólás, aminek a lényege, hogy "A boldogság utazás, nem a végállomás". Mert hiszek benne, hogy célokat kell kitűznünk magunk elé az életben, de sokszor nem az az igazi örömforrás, amikor már ténylegesen elérkezünk a célszalaghoz, hanem az a fejlődés a valódi jutalmunk, amit az oda tartó úton szerzünk meg. Én már sosem lehetek az az ember, aki akkor voltam, mikor az anorexia elhatalmasodott rajtam. De hiszek abban, hogy azok a tapasztalatok, amiken végigmentem az elmúlt évek során, valahogy gazdagítottak, jobbá tettek, gyarapítottak (oké, nem súlyban, de lelkiekben igen), és ha egyszer kikecmergek az anorexia csapdájából, akkor egy kicsit újabb, kicsit megkopottabb, de talán - emberileg - empatikusabb és megértőbb lényként jövök ki a cső másik végén. Tudjátok, kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk, ahogy Pelikán elvtárs mondaná. :-) A mostani helyzetemből nézve persze ennek az útnak nincsenek élvezetes állomásai, hiszen egy betegség elleni harcról van szó, viszont ha ez nem történik, nem is találkozhatok azokkal az értékes emberekkel, akikkel a véletlen összehozott, amióta felvettem a harcot. Szóval bármennyire is kínkeservesnek tűnik most nektek, hogy felkeljetek minden reggel és tovább menjetek, adjatok mindig hálát ezekért az élményekért is, hiszen így válhattok többé, teljesebbé és ismerhetitek meg a világnak egy olyan szegletét, ahová csak keveseknek van bejárásuk. Na persze ne öleljük a keblünkre az evészavart, de fogadjuk el, hogy most ez van és pont. Egy év múlva lehet, hogy megmosolyogja majd az ember, hogy lám lám, mennyire magam alatt volt még akkoriban, de elfelejteni és eltemetni nem szabad ezeket az élményeket, mert igazán csak így fogjuk értékelni később az igazán felhőtlenül felszabadult pillanatok boldogságát.

Tehát múltkor ott hagytam abba, hogy a pszichiátriáról át kellett engem szállítani a SOTE belgyógyászatára, mert a súlyveszteség miatt teljesen legyengültem, jártányi erőm sem volt. A pisilés egy hihetetlenül nehéz küldetésnek tűnt, a zuhanyzás, pláne a hajmosás pedig szinte lehetetlen missziónak - mission impossible, szó szerint. Ott rögtön bekötötték az infúziót, éjjel-nappal folytak belém a tápláló lötyik és oldatok, hogy valahogy ebben a világban tartsanak még. Hálistennek ennek meg is lett az eredménye, még most is itt vagyok. A SOTE belgyógyászatán egy kellemes és modernebb környezetbe kerültem, a főnővér iszonyatosan kedves volt mindig, felszabadultam a figyelő tekintetek és folyamatos ellenőrzés alól, sőt még látogatókat is fogadhattam!! A kajálásnál sem voltak megkötések, ehettem egyedül is az ebédlőben, vagy a kórteremben, mindegy volt, hogy mennyi idő alatt lapátolom be a zöldborsófőzeléket. Mert hát a menü sajnos itt sem volt más, reggelire két szelet selyemsonka, vagy más felvágott, egy darab kockasajt, egy kis lekvár, egy kis méz (még jobban utáltam, mint addig), plusz öt szelet kenyér, amit reggelihez és vacsorához kellett beosztani. Ebédre a régi slágerek: vízízű, ételízesítőzött, nyomokban répát és egyéb allergéneket tartalmazó levesek, illetve a zöldborsófőzelék a mikroszkopikus méretű grillezett csirkedarabbal. De nem érdekelt, ide már szabadabban lehetett behozni a kajákat kintről, kedvesek voltak a nővérek, nem voltak szankciók, egészen újjászülettem. A hátulütője mondjuk az volt, hogy egy kilenc ágyas kórterembe kerültem, ahol ugyebár belgyógyászati problémákkal küzdő betegekkel voltam a nap 24 órájában összezárva. Elnézést a gusztustalan részekért, de elviselhetetlen szag terjengett a levegőben, rengetegen saját maguktól nem tudtak tisztálkodni, mosdatlanok és mondjuk ki - büdösek - voltak, de ezzel semmi bajom nem volt, hiszen senki nem tehet a betegségéről, természetesen alkalmazkodni kellett a környezethez, egyetlen zokszó nem hagyta el soha a számat, magamban sem panaszkodtam. Elvégre az egészségügy betegek kezeléséről szól. Minden reggel lemérték a súlyomat - akkoriban 33 kiló volt a mélypont -, egész nap egy külön kancsóba kellett pisilnem, hogy nézzék, megfelelően működik-e a vesém, folyamatosan vettek tőlem vért - kálium szint katasztrofális, koleszterin az egekben, súlyos fehérjehiány. Nekem azonban ezeknél sokkal nagyobb problémát okozott, hogy az emésztésem szinte teljesen leállt. Alapvetően szégyenlős ember vagyok, nem szívesen beszélek a dolgoknak ezen vetületéről, és a következő leírás gusztustalan részeket is tartalmaz, tehát aki érzékeny a belső működésünk túlzott feltárására, az ismét nyugodtan görgessen a következő bekezdésre. De hát ugye itt voltak a komoly gondjaim a kakilással, székeléssel, barna maci elhelyezéssel, kábelfektetéssel - kinek, hogy tetszik. Ugyanis annyira kis mennyiségű ételt vettem magamhoz, hogy hetekig nem mentem el wc-re pisilésen kívül, egyszerűen nem termelődött annyi salakanyag, hogy meginduljon az ürülés. A kórház előtt két hetente még ittam egy kis hashajtót, megkönnyebbültem és rendben is volt a dolog egy ideig, de odabent már nem kaphattam anorexiásként ilyen "segédeszközt". Viszont valamennyi melléktermék mégis felhalmozódott a beleimben a selyemsonkából és maci sajtokból, ez viszont képtelen volt utat törni magának. Összeállt minden egyetlen nagy tömbben odabent, és a legyengült záróizmaimmal nem tudtam kinyomni, iszonyatos fájdalmaim voltak, miközben próbáltam mégis kipréselni, hangosan üvöltöttem sokszor. Vagyis jöttek a beöntések. Az első alkalom maga volt a pokol, azt hittem ezt már tényleg nem fogom túlélni, aztán megszületett a kis alien. Hát ennél nagyobb megkönnyebbülést ember nem élhet meg, olyan boldog mosoly ült ki az arcomra, mintha megütöttem volna az ötös lottó főnyereményét :D Onnantól még rendszeresen kaptam beöntéseket, akkor már könnyebben ment a dolog, bár saját magamtól még mindig nem tudtam elmenni wc-re, csak ha jöttek a kezeléssel. Na jó, befejeztem az undorító részeket, most már bátran olvashattok tovább.

Egy pár hét után - miután feltápláltak valamennyire, a lábamon leapadt a fehérjehiány miatt elefánt méretűre dagadt ödéma, és a kálium szintem is többé-kevésbé normálissá vált - hivatalosan is szabadulhattam, tehát irány vissza a pszichiátriára. Persze közben letelt az én kis négy hetes kurzusom, viszont egyes speciális esetekben lehetővé tették néhány betegnek, hogy repetázzanak, vagyis újabb négy hetes kiképzésen vegyenek részt. Így is lett, maradtam még egy fordulóra. Akkor már ismertem a rendszert, sokkal könnyebben éltem meg a szankciókat, figyelő tekinteteket meg a kajálás miatti beszólásokat. A második csapatban még több iszonyatosan kedves beteggel találkoztam, akikkel mindig jól el tudtam beszélgetni, gyorsabban telt az idő, sőt - igazi világszenzáció - még meg is tetszettem egy srácnak. Abban az állapotban, csonttá aszalódva!! Igazi csoda volt, soha nem gondoltam volna. Bár ez szigorúan tilos volt, azért úgymond "összejöttünk". Nem tartott sokáig a dolog, de azokban a napokban hatalmas kapaszkodót jelentett, hogy valaki nem egy csontkollekciót vagy egy beteg embert lát csak bennem, hanem a nőt is. Mert hát lássuk be, akkoriban már semmi nőies nem volt bennem. Az anorexia miatt pergamenvékonyságú és rendkívül száraz lett a bőröm, lehetetlen helyeken szőrösödtem (pofa-és kecskeszakáll egy csajon rulez), elkezdtek befelé nőni a melleim (pedig előtte sem voltam épp egy kebelcsoda), kiállt minden bordám és a fenekem gyakorlatilag eltűnt. Ha valahova le kellett ülnöm, akkor magam alá tettem hat párnát, mert annyira fájt, hogy a csonton trónolok, ha az oldalamon feküdtem, akkor reggel nyögdécselve ébredtem fel, mert a derekamnál a csontok majd kibökték a bőrömet. És akkoriban már folyton fáztam. Öt réteg pulcsiban és kabátban is vacogtam, hiszen semennyi zsírréteg sem melegítette a testem. Nosztalgiával gondoltam vissza a pár évvel korábbi egyiptomi nyaralásomra, amikor elviselhetetlennek tűnt a párás, 40 fokos hőség. Most viszont egyáltalán nem bántam volna, ha egy dzsungelbe kellett volna költöznöm, legszívesebben egy szaunában töltöttem volna a napjaimat, hogy ne járja át a testemet a csontig hatoló hideg. Akkoriban még menstruáltam, de csak és kizárólag a fogamzásgátlónak köszönhetően, ami még így is csodaszámba ment ebben az állapotban. A nőgyógyász szerint ugyanis a legtöbb anorexiás esetében még a tabletta mellett is elmarad a havi vérzés, nálam viszont nem ez volt a helyzet. Tavaly júniusban aztán úgy döntöttünk a dokimmal, hogy semmi értelme mesterségesen fenntartani ezt az állapotot, nézzük meg, mikor jön meg magától újra a menzeszem, nem valami gyógyszer hatására. Következmény: tavaly nyár óta nem menstruálok. Persze sokan összetennék a két kezüket, hogy plusz egy havi nyűgtől megszabadultak, de tudom, hogy ez mennyire természetellenes állapot, azt hiszem veszek egy szép nagy üveg pezsgőt azon a napon, amikor legközelebb bekopogtat a Mikulás. Végigcsináltam a négy hetes kurzust, különösebb szenvedés vagy látványos eredmények nélkül, körülbelül 36 kilósan intettem búcsút a SOTE kórtermeinek.

Akkor tehát nyomás, folytassuk a kinti életet, dolgozzunk és kérjünk profi segítséget. A munkahelyemen ugyanis szerencsére megvártak, így folytathattam a melót, amikor kikerültem. Tehát a következő programpont: együnk minél többet, gyógyuljunk meg agyban és keressünk megfelelő pszichológust. Odabent rengetegen ajánlottak egy szakembert, aki az anorexia kezelés koronázatlan királyának számít. Könyvet is írt a témában szakmai szemszögből - gyakorlatilag az egyetlen hasonló típusú írás a témakörben - és tényleg csupa jót hallottam róla "idekint" is másoktól, tehát úgy gondoltam, a következő utamnak hozzá kell vezetnie. Egy hatvanas évei elején járó, visszafogottabb pasiról van szó, a nevét nem fogom leírni, nem szeretnék személyiségi jogokat sérteni, ha valaki járatos ebben a világban, valószínűleg azonnal tudni fogja, hogy kiről beszélek. Bejelentkeztem és csupa pozitív várakozással feltöltve megjelentem nála az első terápián. De valahogy az előző kedves pszichológus lánynál tapasztalt kellemes légkör elveszett, nem volt meg közöttünk az összhang, több alkalom után sem éreztem, hogy haladunk valami felé. Jártam hozzá rendszeresen, a házi feladatokat mindig megcsináltam - írnom kellett például egy érzelmi önéletrajzot - de egyre kevesebb meggyőződéssel érkeztem meg a terápiákra. Azt éreztem, hogy gyakran elkalandozik az ottlétem alatt, nem figyel oda arra, amit mondok - volt, hogy háromszor egymás után rákérdezett ugyanarra a dologra - sőt, szívesebben beszél magáról, vagyis arról, hogy neki milyen egy anorexiás beteggel való kezelést megélni, és milyen esetei voltak már. Gyakorlatilag volt olyan találkozó, amikor már úgy éreztem, hogy én vagyok a terapeuta, aki próbál valamit kiszedni a kissé félszeg betegből, sokkal többet kérdeztem tőle, mint amennyire ő kíváncsi volt rám. Ő is előírt nekem célkitűzéseket, hogy x hónap múlva x kilóval többet kell alattam mutatnia a mérlegnek, különben semmi értelme a további kezelésnek, és váljanak el egymástól az útjaink. A nem túl konstruktív beszélgetések valóban nem hoztak eredményt, és ő elkezdett már kifejezetten ellenségesen viselkedni velem, mintha folyton mérges lett volna rám. Egyszer úgy érkeztem meg a kezelésre, hogy még egy almát rágcsáltam, mert egyszerűen a sok meló miatt nem volt időm korábban enni. Megmért a mérlegen, látta, hogy nem híztam, és dühödten felcsattant, hogy dobjam csak ki a kukába azt az almát, én csak csinálom itt a műsort, mintha ennék, pedig a számok nem engem igazolnak. Tehát nem kell itt megjátszanom magam, hogy elkezdtem enni, mert úgysem hisz nekem, a bolondját járatom vele. Nahát a hangnem és az agresszív reakció eléggé váratlanul értek, mert hát hiába nem értem el eredményt, azért szerintem egy szakembernek meg kell őriznie a higgadtságát, tartózkodnia kell a szélsőséges érzelmi reakcióktól, egy profi tud uralkodni magán. És tudjátok mit? Már csak azért sem dobtam ki a kukába az almát, hanem szépen félretettem és megettem azután, hogy körülbelül 10 perc múlva kisétáltam elképedve a rendelőjéből. Ezen zakatolt az agyam folyamatosan, hogy mi történt, igazságtalannak éreztem a kirohanást, és pláne nem láttam értelmét, hogy folytassuk. De azért még egyszer szerettem volna elmenni hozzá, hogy ha mást nem is, de ezt a legutolsó alkalmat megbeszéljük és egy kicsit elsimítsuk a lelkünkön keletkezett ráncokat. Ennek szellemében küldtem neki egy e-mailt és megbeszéltünk egy időpontot. A következő látogatásomkor már nyugodt volt, bocsánatot kért a viselkedéséért, és megpróbálta elmagyarázni, hogy miért reagált ennyire rosszul. Mint elmondta, neki anorexiásokat sokkal nehezebb kezelnie, mint bulímiásokat, nem is szívesen vállalja őket. És most jön a tripla csavar a történetben, amit sosem gondoltam volna: ragaszkodott hozzá, hogy összesítsük, mennyit fizettem ki neki a pár hónap alatt a kezelésekért és az utolsó fillérig megtéríti a terápiák árát. Én először nem akartam elfogadni az ajánlatot - hány olyan szakemberhez megy el az ember, aki nem tud segíteni rajta, a pénzt mégis elkéri - de annyira erősködött, láttam rajta, hogy ez neki fontos, így végül belementem a dologba. Nem a pénz, sokkal inkább a gesztus miatt. Meg akkor már valahogy logikusnak tűnt a gondolat, hogy ha beismeri, hogy nem tudott segíteni, akkor nem is kér pénzt azért, hogy tett egy próbát. Természetesen nyugodtan vitatkozzatok velem, és senkinek nem kell egyetértenie a döntésemmel, de én elfogadtam a felajánlást. És azt mondom, hogy megemelem a kalapom előtte, mert ilyen hozzáállással azért nem sűrűn lehet találkozni, még ha nem is tudott nekem segíteni, iszonyatosan korrekt volt. Szóval tisztáztuk a dolgokat, beszélgettünk még egy órát, majd lelkiekben megnyugodva sétáltam ki véglegesen tőle.

Időközben rátaláltam a legeslegbölcsebb barátnőm ajánlásának köszönhetően egy anonim evészavaros csoportra. Róluk nem szeretnék bővebben írni, mert nem szeretném az ő személyiségi jogaikat sem sérteni, nem tudom mennyit árulhatok el abból, hogyan működik az egész. De annyit szeretnék leírni, hogy iszonyatosan hálás vagyok azokért a pillanatokért és órákért, amiket velük töltöttem, rengeteg érdekes, segítőkész, empatikus, szeretni való embert ismertem meg, a beszélgetéseink szerintem mindannyiunknak nagyon fontos lökést és támogatást adtak és adnak ahhoz, hogy folytassuk a küzdelmet. Mindenkit előítéletek nélkül fogadnak, megértéssel hallgatják végig és legfőképpen, nem ítélnek el, ugyanazokról a problémákról beszélnek, mint amivel magam is naponta szembesülök. Szóval ezúton is küldök nekik egy hatalmas ölelést, és kívánom, hogy soha ne érjen véget a közös útkeresés, mert egységben az erő, hajrá csajok!!! Tehát ismét itt a feladat, hogyan találjunk megfelelő pszichológust? Itt jött ismét képbe legeslegbölcsebb barátnőm, aki már járt egy szakemberhez. Neki ajánlott a dokija egy kollégát, szóval őt kerestem meg. Egy szimpatikus, nagyjából középkorú nőről van szó - aki egyébként emlékeztetett anyukámra kinézetében - és nagyon kreatív, számomra egészen újszerű módokon igyekezett feltárni a lelkivilágomat. Na nála igazán jól éreztem magam, itt fordult elő, hogy elkezdtem sírni. Az anorexia elhatalmasodása ugyanis azzal járt együtt, hogy az érzéseim teljesen eltompultak. Nem voltam képes nevetni többé - három éve nem rázta meg a testem egy jó kacaj -, el sem mosolyodtam, nem örültem semminek, de nem is voltam iszonyatosan szomorú, nem nyavalyogtam, viszont sírni is képtelen voltam. Tehát nevetés-és könnymentes éveken mentem keresztül. Leginkább úgy írnám le a mostani állapotomat, hogy olyan egykedvű. Nem tud igazán semmi felvillanyozni, nem örülök szinte semminek, boldog pláne nem vagyok, inkább folyton enervált, soha nem mosolygós, kedvetlen, gyakran mogorva és szótlan, abszolút humortalan, szinte teljesen érzelemmentes emberi lény. A szakemberek persze azt mondják, hogy az érzések vissza fognak térni és a világ kiszínesedik, hogyha elkezdek megint hízni és több energiám lesz, és őszintén bízom benne, hogy ez tényleg így lesz. Amikor sikerült már 38 kiló köré feltornázni magam, akkor elkezdtem viccelődni, nyitni mások felé, haverkodni ismeretlenekkel, sűrűbben eljárni itthonról és új élményeket szerezni. Tehát van egy kis reménysugaram, hogy a szakemberek nem a levegőbe beszéltek, de mi van akkor, ha soha többé nem leszek képes úgy örülni az életnek, mint régen? Korábban már attól táncikáltam az utcán, mert szépen kinyíltak tavasszal a virágok, énekelgettem hazafelé menet. Most olvasok, mert régen szerettem, filmeket nézek, mert régen szerettem, moziba megyek, mert régen szerettem, elkezdtem spanyolul tanulni, mert mindig is imádtam a nyelveket, zenéket hallgatok, mert régen szerettem őket. De nincs mögötte már az a meggyőződés, mint régen volt. Ha olvasok, filmet nézek, moziban vagyok, spanyolt tanulok vagy zenét hallgatok, már messze nem tölt el annyi örömmel, mint a hőskorszakban. Csinálom ezeket a dolgokat, mert tudom, hogy ezek boldogságot okoztak az anorexia előtt, de valójában már semmit sem élvezek úgy. Fekete-fehérré szürkült a világ, elvesztek belőle a zamatok, illatok, ízek, színek és érzések, egyre inkább bezárulok a világ felé, szinte teljesen elzárom annak lehetőségét, hogy új benyomások, új élmények érjenek. Saját magamat zárom korlátok közé, holott odakint a nagyvilág a számos felfedezésre váló csodájával, és én is visszakapcsolódhatnék a lüktető vérkeringésébe, ha végre leráznám magamról a betegséget. Tudom és hiszem, hogy így lesz, és az élet örömeinek újbóli felfedezése annyira motivál, hogy már csak ezért is fel fogok kelni holnap reggel is! (És akkor egy kis ideillő zeneajánló, ha saját magunk bebörtönözéséről van szó: Ákos: Majom a ketrecben). Szóval ennél az új pszichológusnál elkezdtem sírni, nagyon felszabadító volt, hogy távozik látható formában is a feszültség. Igazán tetszettek az interaktív, játékos módszerei, szerettem hozzá járni, úgy éreztem, ő tényleg el tud valamit indítani. De sajnos nem a legideálisabb időpontban találtam már rá. Elkezdtem ugyan hozzá járni, de akkoriban megint annyira le voltam gyengülve, hogy iszonyatos fáradtságot okozott elmenni hozzá a város másik felébe. Egy idő után már csak taxival tudtam járni, aztán elkezdtem lemondani az időpontokat. Akkoriban értem el azt hiszem a mindenkori mélypontot 28 kilóval. És képzeljétek el, még akkor is nap, mint nap bejártam dolgozni, bár az aluljárókban a lépcsőkön már csak akkor tudtam felmenni, ha valakit megkértem, hogy segítsen. A troliról és villamosról többször leestem és bevertem a fejem, mert nem voltam képes a legalsó lépcsőfokra fellépni, tele voltam kisebb-nagyobb sebekkel és kék foltokkal. Különösen élesen emlékszem egy sokkoló élményre. Egyszer mentem hazafelé és a kezemben egy zacskóban volt két alma. Az egyik elgurult a járdán én meg utánakaptam. Teljes megdöbbenésemre a lendület vitt tovább, nem voltam képes megtartani a saját súlyomat, ahogy lehajoltam, és kizuhantam az úttest közepére. Csúnyán megütöttem magam, kiszakadt a nadrágom, de kit érdekelt, iszonyatosan nagy szerencsém volt, hogy nem járt arra éppen egy autó és nem esett bajom. Elevickéltem az útról valahogyan és iszonyatos szívdobogás közepette, megijedve értem haza. A gatyát azóta is őrzöm, rajta a lyukkal - direkt nem nyúltam hozzá - egyfajta bizarr memento mori relikviaként. Szóval nem volt mese, ismét a kórház és a mesterséges táplálás lett a következmény, amit pedig bármi áron szerettem volna elkerülni.

Na már megint túl hosszúra nyújtom ezt a bejegyzést, pedig nem egyben szeretném megírni a Háború és békét, higgyétek el. Rengeteg mesélni valóm van még, de a folytatást majd holnap olvashatjátok, ha kíváncsiak vagytok és velem tartotok. Nagyon bízom benne, hogy továbbra is hasznosnak tartjátok a történetemet, okultok belőle, de legalábbis erőt ad ahhoz, hogy ti se söpörjétek a szőnyeg alá a problémáitokat, vállaljátok az evészavarral járó nyűgöket, nyissatok a megoldás felé, kérjetek másoktól segítséget, mert soha nem lehet tudni, melyik utcasarkon, melyik pillanatban és milyen formában jelenik meg az, ami nektek is segíteni fog. Mert szerencsére nem egy kezelhetetlen és tutira nem gyógyuló betegségről van szó az esetünkben, hanem egy zavarról, és mi fejben tudunk a legtöbbet tenni azért, hogy változtassunk a dolgokon, átállítsuk az agyunkat és a visszájára fordítsuk a negatív gondolatokat. Szóval hajrá mindenkinek! És ne felejtsétek, továbbra is nagyon hálás vagyok bármilyen visszajelzésért, tehát bátran a kommentekkel, jó éjszakát mindenkinek!