Sziasztok kedves harcostársak! Mielőtt felvenném újra a történetem fonalát, engedjétek meg, hogy tegyek ismét egy kis kitérőt. Amikor a legelső bejegyzést elkezdtem írni, úgy voltam vele, hogy lehet, hogy csak egy poszt lesz belőle, aztán nem lesz több motivációm, ihletem vagy lelkesedésem a folytatáshoz, és szépen hangtalanul eltűnök a süllyesztőben. De valami nagyon megváltozott az elmúlt három napban. Mert megérkeztek az első hozzászólások, rengeteg biztatást és bátorítást kaptam, hogy ne hagyjam abba a firkálást, és sokan mondták, hogy energiát és hitet adok nekik, hogy ők is folytassák az evészavar elleni küzdelmet. Persze önző okai is vannak a blogolásnak; nem tagadom, hogy mennyire felszabadító és szinte terápiás jellegű élmény nap mint nap lemerülni ismét az emlékek kútjába, mert bármennyire is fájdalmas, a trutyinak ki kell ürülnie, és valahol marha jó rendszerezetten és letisztult formában visszaolvasni a gondolataimat és érzéseimet, segít elsimogatni a lelkem. Ma találkoztam a legeslegbölcsebb barátnőmmel és meséltem neki arról, hogy elkezdtem megírni blog formájában a személyes történetemet. (egyébként az ismerőseim közül ő az egyetlen, akit beavattam a titokba, és gyanítom ez így is marad még egy ideig). Nagyon örült neki, azt mondta, hogy ennél jobb hírt nem is hallhatott volna, ő is biztatott, és idézte nekem a Kis herceg egyik ide vonatkozó passzusát, amit most engedjétek meg, hogy szó szerint idézzek:

"A kis herceg elment, hogy újra megnézze a rózsákat.
     - Egyáltalán nem vagytok hasonlók a rózsámhoz - mondta nekik. - Ti még nem vagytok semmi. Nem szelídített meg benneteket senki, és ti sem szelídítettetek meg senkit. Olyanok vagytok, mint a rókám volt. ugyanolyan közönséges róka volt, mint a többi száz- meg százezer. De én a barátommá tettem, és most már egyetlen az egész világon.
     A rózsák csak feszengtek, ő pedig folytatta:
     - Szépek vagytok, de üresek. Nem lehet meghalni értetek. Persze egy akármilyen járókelő az én rózsámra is azt mondhatná, hogy ugyanolyan, mint ti. Holott az az igazság, hogy ő egymaga többet ér, mint ti valamennyien, mert ő az, akit öntözgettem. Mert ő az, akire burát tettem. Mert ő az, akit szélfogó mögött óvtam. Mert róla öldöstem le a hernyókat (kivéve azt a kettőt-hármat, a lepkék miatt). Mert őt hallottam panaszkodni meg dicsekedni, sőt néha hallgatni is. Mert ő az én rózsám.
     Azzal visszament a rókához.
     - Isten veled - mondta.
     - Isten veled - mondta a róka. - Tessék, itt a titkom. Nagyon egyszerű: jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.
     - Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.
     - Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat.
     - Az idő, amit a rózsámra vesztegettem... - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.
     - Az emberek elfelejtették ezt az igazságot - mondta a róka. - Neked azonban nem szabad elfelejtened. Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél. Felelős vagy a rózsádért...
     - Felelős vagyok a rózsámért - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse."

Igen, tudom, ezeket a sorokat már mindenki ismeri. De nekem ezek a szavak ma új értelmet nyertek. Mert visszanéztem a legelső bejegyzést, és azt látom, hogy majdnem százan kattintottak rá, amit elképesztőnek tartok. Még ha nem is olvasták végig, a szám azt jelzi, hogy nem csak maroknyi embert érdekel az evészavar témaköre, hogy igenis van igény arra, hogy erről beszéljünk, segítsünk egymásnak, ha tudunk, és ne söpörjük a szőnyeg alá kényelmesen a problémákat. Azok ugyanis saját maguktól csak ritkán oldódnak meg, tenni kell érte. Valahogy most már azért is ülök ide a gép elé, mert úgy érzem, hogy TI VÁLTATOK A RÓZSÁIMMÁ. Akikért felelősséggel tartozom. Mert a saját lelki utazásom mellett hihetetlenül feltölt a tudat, hogy nektek is tudok segíteni a történetemmel, ha hasznos tippekkel nem is szolgálhatok, legalább egy kis kapaszkodót adhatok, illetve megerősítést, hogy nem vagytok magatokra hagyva. Nem mondom, hogy olyan ez, mint a jótékonykodás, de valamilyen szinten talán mégis hozzájárulok a "közjóhoz" azzal, hogy feltárom a lelkem legmélyebb bugyrait, és hogy társaságot nyújtok azoknak is, akik a szobájuk magányában elveszve úgy érzik, hogy végképp magukra maradtak az evészavarral és a sütiszörny felfalja őket. Nem vagytok egyedül!!! Mindig lesz valaki, akivel meg tudjátok osztani a gondolataitokat, kérdéseket tudtok feltenni, segítséget kérhettek, vagy csak szimplán kidumálhatjátok magatokból a nyűgötöket, még akkor is, ha ezt más nem fogja helyettetek megoldani. Szóval merjetek bátran nyitni mások felé, mert a kapásból elutasító, hárító, egy csepp empátiát nem tartalmazó egyedek mellett rengeteg olyan ember van, akiben rengeteg a segítő szándék, meghallgat titeket és a lehetőségeihez képest támogat is titeket, ezt ne felejtsétek!  

Na akkor az érzelgős rész letudva, mindenki olvashat tovább a szentimentális hegyi beszéd után :-) Szóval tegnap ott hagytam abba, hogy körülbelül 28 kilósra lefogytam, nem volt nagyon mese, ismét vissza kellett mennem a kórházba, mert a végletekig legyengültem, muszáj volt valahogy feltáplálni, ha már magamtól nem ment. Amit nem említettem viszont még, hogy valamikor a tavalyi év elején megkeresett engem egy volt barátnőm, akivel évekkel korábban megszakadt a kapcsolat. Hallott arról, hogy megbetegedtem, és szeretett volna velem találkozni, én meg természetesen igent mondtam a meghívásra. Elkezdtünk rendszeresebben is összefutni, és persze szemmel láthatóan aggódott, hogy egyre jobban kizsigerelem magam, látványosan veszítek a kis megmaradt erőmből is, ennek pedig csúnya vége lehet. Azt javasolta, hogy költözzek hozzá, egyrészt, hogy ne legyek folyton egyedül otthon, másrészt mert együtt talán könnyebb kajálni, plusz szükség esetén - ha váratlanul rosszul leszek, elájulok, összeomlik a vérkeringésem - ő azonnal tud segítséget hívni vagy ápolgatni. Alapvetően rettentően konformista ember vagyok és nehezen mozdulok ki a saját kis komfortzónámból, ezt tudnotok kell. Ez szerintem hatványozottan érvényes egy evészavaros esetében, Noli tangere circulos meos (vagyis Ne zavard a köreimet), hogy Arkhimédész szavait lopkodjam. Más helyzetben foggal-körömmel ragaszkodtam volna ahhoz, hogy otthon maradjak és éljek tovább a kis szertartásaim közepette és semmi ne bolygassa meg a napi rutint. De akkor már úgy éreztem egyrészt, hogy fizikailag tényleg rászorulok arra, hogy ott legyen mellettem valaki, mert bármikor baj lehet, ráadásul eléggé magányosnak is éreztem magam minden este egyedül otthon. Szóval elfogadtam a kedves felajánlást és összeköltöztünk. Minden létező módon megpróbált rajtam segíteni, soha nem lehetek neki elég hálás mindazért, amit tett. Egyfajta küldetésnek tekintette, hogy elindítson a gyógyulás felé, gondoskodott rólam, beszélgetett velem mindenféléről, sétáltunk sokat a kutyájával, keresett nekem orvosokat, rendelgettük közösen a négysajtos, jalapeño paprikával megrakott pizzákat, minden létező módon ki volt nyalva a p*póm. Ott volt velem minden pillanatban, naponta többször beszéltünk, hogy minden rendben van-e, ennél jobban senki nem figyelhetett volna rám. Szóval mindenkinek szívesen felírnék receptre - sőt vény nélküli gyógyszerként - egy olyan hűséges barátot / családtagot, aki ennyire az ember mellett áll a bajban. De sajnos az erejének megfeszítésével sem sikerült elérnie, hogy drámai fordulat következzen be az állapotomban, nem nagyon kezdtem el hízni. Aztán tavaly pünkösd előtt az egyik délután 3 órakor érkezett tőle egy hívás - bent csücsültem éppen a melóhelyemen - , hogy elintézte, hogy másnap reggel befeküdhessek a Rókus kórházba. Köpni-nyelni nem tudtam. Első gondolat: az ki van zárva. Hogy én megint kórházba menjek. Hogy megint jöjjön a zöldborsófőzelék grill csirkével. Hogy összezárjanak húsz másik beteg emberrel és aztán majd ne fogadhassak látogatókat. Utólag bevallom - persze nem vagyok rá büszke - hogy magamban csúnyán elküldtem őt melegebb éghajlatra, hogy a fejemen átnyúlva intézkedett az életemről, és meg sem beszélte velem előre, hogy ez a terve, hanem kész tények elé állít. Mert hát milyen jogon jön ő ahhoz, hogy helyettem döntsön, és meg se hagyja nekem a választás szabadságát. Persze a dacoskodásom és az irracionális dühöm kábé 20 perc alatt elpárolgott, tisztáztam magamban a dolgot, hogy 1. csak a javamat akarja, 2. lássuk be, az egészségi állapotom tényleg nem teszi lehetővé, hogy idekint virgonckodjak tovább, muszáj mesterségesen feltáplálni, 3. ahhoz, hogy normálisan folytathassam az életem és bírjam a munkát, nem totojázhatok, elkerülhetetlen a kezelés. Tehát szép lassan hozzászoktam a gondolathoz, hogy ennek így kell lennie, be kell feküdnöm, ha másnap reggel, akkor másnap reggel, nincs értelme tovább hősködni. Gyorsan megbeszéltem a főnökömmel, ő maximálisan egyetértett a döntéssel, biztosított afelől, hogy a munkahelyemet nem fenyegeti veszély, várnak vissza és támogatnak bármiben. Mire hazaértem, a barátnőm összekészítette a kórházi holmimat, a "búcsúesten" ittunk egy kis pezsgőt, magamba tömtem egy fél pizzát (mondván, most úgyis megint jön a selyemsonkás, kockasajtos, lekváros-vajas vigasság) meg egy csomó mogyorókrémes csokoládét, aztán degeszre pukkanva feküdtem ágyba, hogy szembenézzek a másnappal. Most visszatekintve azt kell mondanom, hogy a barátnőm akkor megmentette az életem, és ez most nem drámázás meg túljátszás. Nem tudom, mi történt volna velem akkor, hogyha kint próbálok boldogulni továbbra is, és nem vállalom a kórházi kezelést. Szerintem elkerülhetetlenül összeomlott volna a szervezetem rövid időn belül, végzetesen le voltam strapálva. Szóval utólag és ezúton is köszönöm neki azt, hogy átnyúlt a fejemen, és annak ellenére, hogy előre tudta, hogy mekkora ellenállással fogadom majd a hívását, elintézte nekem a kórházi kezelést. Ha ő nincs....

Tehát akkor kórházi csapó három, irány a Rókus, Csillagok háborúja: A jedi visszatér. (azért mondjuk hálát adok, hogy nem derült ki, hogy Darth Vader az apám). Ott voltam. Már megint. A kórházi környezet semennyivel sem lett barátságosabb. Nem akartam ott maradni. Kábé sírva kérleltem volna a barátnőmet, hogy vigyen engem inkább ki, nem bírom ki azon a helyen. De erős maradtam. Kicsit érzelmes búcsút vettünk egymástól és elkezdték a vizsgálatokat. Szeretném hozzátenni, hogy nagyon kedves és segítőkész volt mindenki az osztályon. Emberségesen kezeltek, odafigyeltek a kívánságaimra, nem csak egy számjegy voltam a kórlapon, az A kórterem 4-es ágy, hanem tényleg próbáltak segíteni minden létező módon. De itt nem töltöttem el végül sok időt, mert tovább kellett szállítani. Történt ugyanis az, hogy amikor bekerültem, akkor éppen csúnyán meg voltam fázva és nagyon köhögtem. Az elsorvadt kis mellizmaim miatt viszont még köptetővel sem voltam képes felköhögni a csigákat és néha szabályszerűen fuldokoltam, iszonyatosan kimerített egy-egy roham és nem is hozott megkönnyebbülést. Csináltak rólam egy mellkasröntgent, és elsötétült arccal közölték velem, hogy egy foltot fedeztek fel a tüdőmön. Viszont nekik nincsenek érzékenyebb műszereik, plusz nem tudnak tőlem mintát venni a tenyésztéshez, szóval tovább küldtek Törökbálintra, az ottani tüdőgondozóba. Also known as Tüdőbálintra. Nagyon nem voltam megijedve. Egyszerűen úgy éreztem, hogy biztos semmi komoly, csak egy keményebb megfázás, ami pár nap múlva meg fog gyógyulni, igazán nem kell aggódnom. Hát tévedtem. Nagyon nyögvenyelősen ugyan, de sikerült tőlem mintát venniük a köptetőztetéssel meg egy borzalmas beavatkozással, és körülbelül egy hét múlva megszületett a sokkoló diagnózis: TBC-s vagyok. Az első napon úgy éreztem, hogy rám szakad az ég, nem bírom tovább, hogy a sok nyavalya mellett most még összeszedek egy cuki kis tuberkulózist is. Fontos tudni, hogy általában minden gyerek megkapja a TBC elleni védőoltást, a BCG-t, de azok, akiknek vészesen legyengül az immunrendszerük, ennek ellenére is meg tudnak betegedni, a kór akár évekig is lappanghat az emberben, mielőtt aktivizálnák magukat a bacik. A TBC gyógyítható, és vannak olyan formái is, amelyek nem cseppfertőzéssel terjednek (ezt külön vizsgálatokkal kell megerősíteni), a kúra azonban több évig eltart, és közben alaphelyzetben 4 fajta antibiotikumot kell minden nap szedni. Jó pár hónapba beletelt, míg a tenyésztés igazolta, hogy az én esetemben a TBC nem fertőző változatáról van szó, tehát nem vagyok közveszélyes úgymond - csak a szokásos -, de eleinte természetesen úgy kellett kezelni, mintha fertőző lennék. Rögtön külön kórtermet kaptam, teljesen egyedül kellett feküdnöm, ha kimentem a szobából, akkor maszkot kellett felvennem, és a látogatóknak is maszkot kellett viselniük, ha bejöttek hozzám. Szóval néha átjártam "szomszédolni", de alapvetően a kórteremben fetrengtem az ágyon, nem nagyon mozdultam ki. Egyrészt nem szerettem volna másokat is veszélybe sodorni, meg nem is nagyon éreztem magamban erőt vagy kedvet, hogy sétafikáljak és haverkodjak a kertben másokkal, szóval többnyire a négy falat bámultam. Fontos még hozzátenni, hogy a TBC semmilyen mellékhatása nem kínzott, a csúnya megfázás tényleg elmúlt egy hét múlva nyomtalanul, utána egy köhintés sem hagyta el a számat, nem voltam rosszul, semmi változást nem éreztem, eközben pedig megkezdtük az antibiotikum kúrát. Mivel alapvetően nem pulmonológiai szemináriumot szeretnék tartani, hanem az anorexiába és evészavarokba próbálok mélyebb betekintést nyújtani, ezért most kalandozzunk el egy kicsit a kajálás világába. Ez volt ugyanis az az időszak, amikor kitörtek rajtam a rettegett falásrohamok.

Nyilván ennek az is az oka, hogy egész nap ott voltam egyedül a kórteremben, nem volt nagyon kedvem semmihez sem, netezni mégse lehet a nap 24 órájában. Próbáltam elütni az időt könyvekkel meg filmekkel, de nem kötött le egyáltalán, szóval bánatomban és pótcselekvésként, ettem. És a szervezetem egyre inkább elkezdte követelni, hogy még többet és még többet és még többet akar. Egyszer csak azt vettem észre magamon, hogy elkezdek enni, és képtelen vagyok abbahagyni. Ráadásul már közben is iszonyatosan bűntudatom volt amiatt, hogy zabálok, ezért még gyorsabban lapátoltam magamba a finomságokat, hogy minél gyorsabban túlessek rajta, és gyorsan felejtsem el, hogy bűnöztem. Pedig tudtam, hogy ha gyorsan magamba tömöm az ételt, akkor még ott ásítozik majd előttem az egész hosszú nap, amikor már nem ehetek többet, és ezzel a tudattal kell eltöltenem rengeteg órát ébren, és akkor sem lesz mit csinálnom. De akire rátör a falásroham, az ezzel nem foglalkozik közben, gondolkodás nélkül pakolgatja a szájába a falatokat, és nem képes leállni. Legszívesebben ki is kapcsolja a telefonját, elbújik valahol egyedül, hogy más ne lehessen a szemtanúja annak, hogy mit művel, mert akkor szégyellné magát, a lényeg, hogy senki ne zavarja meg a kajálást, mert akkor jön a morgós kutya. Volt, hogy magamba tömtem két zacskónyi kesudiót (ha valaki ismeri az ételek kalóriatartalmát, az biztos tudja, hogy 100 gramm tápértéke 596 kalória, ami hajmeresztő egy anorexiásnak), vagyis ezzel a mennyiséggel máris fedeztem a napi szükségletem több mint felét. Ezek után még megettem egy zabkását, na akkor már aztán olyan bűntudatom volt, hogy beszélni sem bírtam. Más alkalmakkal pedig a csokira kaptam rá csúnyán. Annyi csokoládét enni, hát ti még embert nem láttatok. Egy tábla mogyorókrémes olyan gyorsasággal tűnt el, mintha Gombóc Artúr járna folyamatosan garázdálkodni a szobámban. Aztán még egy kis fehér csokit... na nem sokat, csak egy táblával. Meg ott voltak az őrült finom juhtúrós pogácsák meg sütik, amiket a barátnőm egy kinti cukrászdából hozott be nekem minden nap, és akkoriban váltam szinte törzstaggá az egyik legkedveltebb szushi házhozszállítónál (mondjuk ez legalább egy kicsit normálisabb kaja volt, mint a nacho chips, csoki, pogácsa kombó). Ha végignéztek ezen a soron, akkor érdekes, hogy csupa magas kalóriatartalmú kajával estem folyamatosan bűnbe, véletlenül sem 10 almát ettem meg egy ültő helyemben (hogy legalább adjunk egy kicsit a vitaminoknak is) vagy egy liter tejet gurítottam le a torkomon (hogy a fehérjékről ne is beszéljünk). Nem nem, egyszerűen folyton a hizlaló, szénhidráttól hemzsegő, nulla tápértékű, szemét kajákra vágytam. Emlékszem, voltak olyan napok, amikor sajtot ettem sajttal. Aztán néhány nap múlva kiflit, körülbelül egy tonnányi vajjal meg tavaszi felvágottal. Aztán iszonyatos méretű melegszendvicset, narancsos croissant-t meg rakott krumplit. Egyszerűen ettem bármit, ami szembe jött, kicsit átmentem konyhamalacba, volt, hogy még a szemetesből is vettem ki kaját másoktól, mert egyszerűen ennem kellett. És nem tudtam leállni. Ettem és ettem. És bűntudat és bűntudat. De valahogy mégis megküzdöttem a bűntudattal és tömtem magam minden létező finomsággal. Igazi örömünnep volt, amikor sikerült nem "elcsúszni" egy nap, a lelkemnek igazi felfrissülés, megkönnyebbülés, és lássuk be, a testemnek sem ártott, mert az iszonyatosan gyors ütemű zabálástól sokszor fájt a hasam, nem voltam jól, ingerült voltam és fáradt, felkelni sem volt kedvem az ágyból. Ha nem ettem túl magam, akkor jóval energikusabbnak éreztem magam, a kedélyállapotomról nem is beszélve, de ezt azokban a napokban - egyébként két hónapot töltöttem a fantasztikus levegőjű és gyönyörű Tüdőbálinton - elég nehéz volt megtartani. Ennek természetesen meg is lett az eredménye, szépen rakódtak rám a kilók. Egyre inkább távolodtam a 30 kilós tartománytól, meneteltem a 40 felé. Ekkor már sokkal több energiám volt mindenhez, mozgékonyabb voltam, éreztem magamban az erőt :D (tényleg jedi lettem, hoppá) Tehát kajálás = életerő. Tudom, ez evidencia.... de amikor az ember ennyire érzi minden porcikájában a változást, hogyan tér belé vissza az energia, hogyan önti el a tettvágy, hogyan színesednek ki a gondolatai, hogyan lesz egyre több dologra képes, hát az valami hihetetlen élmény. Szóval kifejezetten jót tett. Egy idő után már eléggé tűrhető állapotba kerültem fizikailag, a TBC kezelését két hónappal később már nem tartották indokoltnak szanatóriumi körülmények között, ugyanis a kerületi tüdőgondozóban kellett utána engem ellátni, szóval hivatalosan is megkaphattam az útilaput. Beülni az autóba, feltenni a napszemüvegemet, a barátnőmmel hazamenni és egész délután Szex és New York-ot nézni a szobámban, ez több volt mint a mennyország. Az első este elmentünk a kedvenc mexikói éttermembe. Végigettünk egy nagy kosár chipset ötféle mártogatós szósszal, én toltam utána egy csirkés-cukkinis quesadillast, ő meg enchiladát. Persze azért desszertnek még egy giga fagyikehely is lecsúszott egy kis Bailey's-zel. Na utána olyan boldogság töltött el, olyan angyali békesség, hogy azt szavakkal le sem lehet írni :-) Ekkoriban körülbelül 38 kilónál jártam.

Csak hát a testem szépen feltöltekezett, viszont a lelkemmel és a fejemmel továbbra is súlyos gondok voltak. Előre figyelmeztetek mindenkit, hogy ez a bekezdés elég súlyos témával foglalkozik, és egy nagyon komoly önvallomás, amit nagyon nehéz most előadnom. De megteszem, mert erről is beszélni kell, ha az anorexiáról és az élményeimről mesélek. A kórházban ugyanis - persze zömmel a motiválatlanság és tehetetlenség miatt is - teljesen elhatalmasodott rajtam a depresszió. Semminek nem láttam értelmét, kilátástalannak tűnt az életem, elérhetetlennek a korábbi terveim és álmaim. Az égadta világon semmire nem tudtam koncentrálni, nem tudtam örülni semminek, ha ébren voltam, az volt a baj, ha aludtam, akkor az, ha kajáltam, jött a bűntudat, ha koplaltam, jött az ingerlékenység, szóval röviden és tömören, még a sz*r is büdös volt abban az időben. Borzalmas volt megélni. Voltak napok, amikor a végletekig szomorú voltam. Aztán a következő nap olyan, mint a ketrecbe zárt vadállat, megőrültem a négy fal között. A következő nap simán feszült és mogorva, egyáltalán nem volt kedvem senkivel sem beszélni vagy keresztbe tenni egy hurkapálcikát az asztalon. Többnyire még arra sem vettem a fáradtságot, hogy kimásszak a wc-ig. Mert nem volt kedvem. Pedig már nagyon kellett volna. Inkább addig vártam, amíg már tarthatatlan volt a helyzet, és akkor gyorsan elrohantam. Hát hallottatok már ekkora marhaságot? Itt eszembe jutott annak a lánynak az esete, akivel a SOTE pszichiátriáján találkoztam. Neki egy olyan mentális zavara volt, hogy ha egyszer elment wc-re, akkor órákon keresztül nem volt képes felállni a kagylóról. Mert attól félt, hogy ha kimegy, akkor majd rögtön megint vissza kell mennie és összepisili magát. És ez egy olyan blokkot képzett az agyában, hogy akár ott is aludt egész éjjel a mosdóban, mert nem mert felállni. A munkahelyéről rendszeresen elkésett, vagy be sem tudott menni, mert ott járt, ahová a király is gyalog megy. Nagyon sajnáltam őt, ez is borzalmas betegség, és mindenben korlátozza a normális életet. A kórházban is gyakran találtuk meg reggel a wc-n ülve, nála ez már szinte mindennapos rutin volt. Na, én ennek pont az ellenkezője voltam. Még akkor se mentem ki, ha már tényleg nagyon kellett. És egy hétvégén borzalmasan megijedve ébredtem rá, hogy komolyan gondolkodom az öngyilkosságon. Mindent részletesen megterveztem. Hogy most szépen felöltöznék, kisétálnék a szanatóriumból a kis táskámmal, és kivennék egy hotelszobát. A hétvégét egyedül tölteném, csupa olyan dolgot csinálva, amihez kedvem van, és természetesen egész nap mindent összezabálva. Aztán hétfőn írnék egy végrendeletet, kifizetném a hitelem fennmaradó részét, mindenkitől külön levélben búcsúznék el, aki fontos volt nekem, és meghagynám a legfontosabb infókat magamról a számlaszámomról, PIN-kódjaimról, biztosításaimról, etecerá. Aztán ha mindezt elintéztem, akkor bevennék egy szép nagy doboz altatót, amit valahogy elcsaklizok a kórházból és átaludnám magam a túlvilágra. Ettől a gondolattól és a tervezgetéstől pedig angyali nyugalom szállt meg, valami bizarr módon motivált, hogy akkor van még célom az életben - hogy befejezzem azt - és békésen az oldalamra fordulva elaludtam. És a gondolat másnapra sem tűnt el. Egyfajta perverz precizitással tervezgettem a további részleteket, mit hogyan kellene intézni, kivel mit szeretnék még tudatni a halálom előtt, és paradox módon jó érzés volt elmerülni ezekben a gondolatokban. Komolyan gondoltam, hogy megteszem. Újra és újra elolvastam Paulo Coelhotól a Veronika meg akar halni című nagysikerűt, mert kíváncsi voltam, mások mi miatt teszik meg, mi játszódik le a lelkükben. A könyv nagyon tetszett, de Veronikát alapvetően teljesen más vezérelte természetesen, mint engem. De amikor ráébredtem, hogy mennyire nem normális, hogy 32 évesen az öngyilkosság gondolatával játszadozom, akkor úgy döntöttem, hogy beavatom a barátnőmet, akinél a kórház előtt laktam. Mert arra gondoltam, hogy ha valaki tényleg komolyan gondolja, akkor nem mondja el senkinek, hanem csendben megteszi. Ha viszont valakivel megosztom, akkor az egy segélykiáltás. Hogy ugyan erre gondolok, de nem szeretném megtenni. Mert amelyik kutya ugat, az nem harap. És bennem győzött az élni akarás. Nem akartam elsüllyedni az önsajnálatban, a végtelen és kilátástalan depresszió világában, a magány országútján. Szóval tényleg bevallottam mindent a barátnőmnek. És természetesen ő nem vette félvállról a dolgot. Azt javasolta, hogy kezdjük el a gyógyszeres kezelést, keressek meg egy pszichiátert, aki fel tud írni valamilyen tablettát, amitől jobb lesz a kedélyállapotom. Korábban ezzel kapcsolatban is komoly ellenérzéseim voltak, hogy antipszichotikumokat tömjek magamba, de bármit megtettem volna, hogy szabaduljak a depresszió és az öngyilkos gondolatok fogságából. Szóval beleegyeztem, és kértem a kórházban, hogy látogasson meg az ottani pszichiáter, beszéljük meg, mik a lehetőségek. El is jött hozzám a következő héten egy kedves doktornő, és elkezdtük a kúrát. Korábban egyébként a SOTE pszichiátriáján már kaptam bogyókat, de semmilyen hatást nem éreztem azon kívül, hogy a beszedésük után egy órával igazi zombi lettem. Olyan embertelen fáradtság tört rám, amit még nem éltem, járni sem voltam képes, csak szédelegtem, többször majdnem elájultam. Mondjuk körülbelül egy hétig kaptam csak  a pirulákat, mert utána átkerültem a belgyógyászatra és nem folytatódott a szedésük. Szóval ez volt az első olyan pillanat, amikor már én is komolyan vettem, hogy gyógyszerekkel is segítsenek rajtam és szakemberrel megbeszéljem a dolgokat. 

Mivel az ezután következő történéseknek szeretnék hosszabb részt szentelni, ezért engedjétek meg, hogy legközelebb folytassam a történetet, azt hiszem így is túl hosszúra nyúlik már ez a mai episztola is. Nem volt könnyű ilyen önvallomást tenni, és kiállni elétek azzal, hogy komoly öngyilkossági szándékaim voltak. De nem szeretném elkendőzni az igazságot, meghamisítani a tényeket, az utam minden egyes kátyújába bele kellett gyalogolnom, és nem lenne hiteles, ha ezeket a részeket elferdíteném vagy kihagynám. Tudom, hogy ezt másoknak sem könnyű végigolvasni, elnézést kérek, ha lelkileg egy kicsit megterhelő volt a történet és a gondolataim átadása. De hiszek benne, hogy csak így kaphattok róla teljes képet, hogy mi játszódott le bennem akkoriban. Továbbra is nagyon sok erőt ad a gondolat, hogy velem vagytok lélekben és virtuálisan, vannak, akik már előre várják a folytatást :-) Tehát saját magam, illetve ti miattatok  - a RÓZSÁIM miatt is - hamarosan ismét jelentkezem. Addig is kívánok mindenkinek sok finom falatot, pozitív gondolatot, és rengeteg szeretetet a környezete részéről! Az erő legyen velünk!! :D