Sziasztok kedves blogolvasók! Azon gondolkoztam az utóbbi napokban, hogy én már nem is tartom magam igazán anorexiásnak. Megnézve az alábbi leírást ugyanis nem túlzottan, inkább csak nyomokban ismerek saját magamra. Az idézet egyébként a Wikipédiáról származik, de persze tudom, hogy sokan sokféleképpen leírták már az anorexia lényegét és tüneteit, de most akkor vegyük ezt a példát:

"Az anorexia nervosa egy pszichés betegség, az evészavarok egyik alapvető típusa. Az anorexia szó szerinti jelentése az étvágy elvesztése („orexis” = vágy, „an-orexis” = vágy elvesztése). A nervosa kiegészítés a betegség pszichés (idegi) eredetére utal. A köznyelvben gyakran anorexiának rövidítik, ami azonban helytelen. Anorexia az orvosi nyelvben csupán étvágytalanságot jelent a kiváltó októl függetlenül. A betegséget elsőként a francia Ernest-Charles Lasègue és a brit William Gull írta le 1873-ban.

Ennek az evési problémának fő jellemzője, hogy a beteg drasztikus mértékű fogyásra törekszik. Orvosi esetnek tekinthető az, aki legalább 15 százalékkal könnyebb, mint a legkisebb normális súlya. Az önéheztetéshez gyakran társul kényszeres tornázás is. Mindezek hátterében az áll, hogy az anorexiás személy testképe torzult, túl kövérnek látja magát. A betegség azért is figyelemre méltó, mert a kialakulása után a halálozási arány eléri a 8-9 százalékot."

Vegyük először is az étvágytalanságot. Ez az én esetemben például egyáltalán nem igaz. Hogy van-e étvágyam??? Farkasétvágyam van!!! Én vagyok az, aki a nap 24 órájában csak ennék és ennék, mindent, bármit, ízeket akarok érezni a számban, és azt, hogy tele a pocak. A gondolataim 90 százalékát az tölti ki, hogy miket ennék. Ha meglátok reggel valakit, aki párizsis zsömlét nyammog, hát odarohannék és kirángatnám a kezéből, hogy a számba tömjem. Ha belépek egy pékségbe, elképzelem, hogy kérek egy sajtos croissant-t. Aztán egy túrós batyut. Aztán egy pizzás csigát. Aztán egy kakaós csigát. Aztán egy.... na jó, nem folytatom. Ha meglátok a boltban a polcon bármilyen csokit, összefut a nyál a számban. És ennék egy kis kávésat. Aztán mogyorókrémeset. Aztán egy belga tengeri herkentyűs pralinét. Aztán egy pár kókuszrudat. Ennék egy kis lasagnét, aztán meg pizzát, aztán meg gyrost, meg egy kis baklavát, aztán dupla sajtburgert, palacsintát és főzeléket bélszínrolóval. Na jó, nem folytatom tovább, a lényeg, hogy bármit ennék, iszonyatosan nagy az étvágyam. Én inkább éhséget nem érzek. Mert régen még korgott a gyomrom, ha üres volt, de ez mostanra teljesen elmúlt. Néha ugyan van valami hasonló érzésem, de mindig elintézem annyival, hogy ááááá, az csak egy kis gyomorsav, ami kínoz, két perc múlva elmúlik az érzés, nem kell vele foglalkozni. És azt veszem észre, hogy hoppá, már 12 órája nem ettem semmit, de nem is tűnik fel, még mindig nem vagyok éhes. Ettől függetlenül tudom, hogy mennyire nem normális dolog, hogy nem eszem semmit egy fél napig, de sokszor szinte észrevétlenül pörögnek az órák és nem is foglalkozom a kajálással. Gondolatban persze felmerül, de csak egy pillanatra, gyorsan elhessentem, hogy na ez most nem fontos, és csinálom tovább a dolgaimat. Ebből a szempontból tehát az étvágytalanság része a dolgoknak egyáltalán nem igaz. Aztán itt van a második programpont, miszerint a beteg drasztikus mértékű fogyásra törekszik. Na ez szintén nem igaz. És soha nem is volt az. Amikor három évvel ezelőtt elkezdtem belecsúszni ebbe az állapotba, egyáltalán nem akartam lefogyni, diétázni és soha egy percig sem láttam magam kövérnek. Sőt! Tökre elégedett voltam az alakommal. Akik olvasták a korábbi bejegyzéseimet, ők már tudják, de azért elmondom az újoncoknak, hogy 176 centis magassághoz 60-65 kiló volt a súlyom, sportoltam, egészségesen ettem, akkor, amikor jól esett, szerintem egészen csinos voltam és egy dekát sem szerettem volna lefaragni magamról. Ha belenézek a tükörbe, soha nem látom magam kövérnek, ellenkezőleg; minden egyes alkalommal sokkol, hogy milyen pipaszár lábaim vannak, a csontjaim szinte átbökik a bőrömet, a fenekem gyakorlatilag megszűnt létezni és az arcomon élesen kiugranak a pofacsontjaim. Tudom és látom, hogy mennyire sovány vagyok. Úgy nézek ki, mint egy óriási Kojak nyalóka. Egy kis hajjal :-) Az, hogy fogyjak tovább, szintén nem szándékom. Nagyon szeretnék végre megint átlépni a 30 kilós küszöbön, sprintelni tovább 35 kilóig, majd szépen átlibbenni a maratonom legvégén a 60 kilós célszalagon. Elképzelem, hogy egy agárversenyen lelkesen iszkolok a csalinyúl után, akinek rakott krumpli van csaliként a hasán, Rákóczi túrós az oldalain, tatárbifsztek a hátán, a pofájában meg egy fagylaltkelyhet egyensúlyoz. Na az aztán motiváció lenne, hogy elkapjam a tapsifülest.... Tehát nem vagyok étvágytalan, nem látom magam kövérnek, nem szeretnék fogyni, akkor ezt nem kifejezetten mondanám anorexiának. Plusz én egy klasszikus anorexiást úgy képzelek el, hogy egy nap megiszik egy fél liter zéró kólát és maximum elrágcsál egy almát, de nem többet. Mindenesetre nagyon keveset eszik és nagyon kis kalóriatartalmú kajákat. Na ez például rám nem igaz. Most elmesélem, hogy én hogyan és mit vagyok képes enni, elég groteszk egy leírás.

Először is nap közben képtelen vagyok enni. A kajára ugyanis egyfajta jutalomként tekintek, amit csak akkor érdemlek meg, ha már "teljesítettem". Minden egyes nap "küldetéseket" határozok meg magamnak - hogy mennyit kell dolgoznom, mit kell elintéznem, hová kell mennem, mit kell otthon kitakarítani, mennyit kell tornázni - és az étel akkor jár, hogyha minden programpont mellett ott a pipa. Természetesen előfordul, hogy valamihez már nincs erőm, vagy egyszerűen a külső körülmények miatt nem vagyok képes valamit megcsinálni és elintézni. Ilyenkor dühös és frusztrált vagyok, hogy nem teljesítettem az elvárásaimnak megfelelően, és még inkább úgy érzem, hogy nem érdemlem meg az ételt, mert már megint kudarcot vallottam. Iszonyatos megfelelési vágy és teljesítménykényszer él bennem. Ráadásul nem a külvilág várja el tőlem, hogy sokszor erőmön felül teljesítsek, hanem saját magamat kínzom halálra, és rengetegszer már annyira elfáradok nap végére, hogy egy hurkapálcikát nem lennék képes keresztbe tenni, de még mindig erőltetem. Tehát kaja nap közben - szinte - semmi, nagy ritkán lecsúszik egy szem datolya, vagy egy szelet sonka, de általában igyekszem becsapni az ízlelőbimbóimat rágógumival, vagy egy korty light kólával. Kész öröm volt felfedezni olyan boltokat, ahol lehet zéró kalóriás finom üdítőket kapni, Fantát meg dr. Peppert meg Almdudlert meg Sprite-ot (bocsi, nem reklámozni szeretnék, többet nem írok márkákat) Olyankor veszek egy palackkal és elkortyolgatom egy hét alatt. Nem tévedés, tényleg egy hét alatt. Mert akkor is bűntudatom van, ha pár kortynál többet iszom egy zéró kalóriás üdítőből. Nap közben tehát semmi, készülök az esti attrakcióra. Viszont ez már érdekes: ha nem teljesítettem megfelelően nap közben, akkor dühöngök ugyan magamon, de az esti kajálás sosem marad ki. Mert akkor úgy vagyok vele, hogy na már úgyis mindegy, ez nem jött össze, de valamit azért mégiscsak ennem kéne, mert az mégsem járja, hogy lefeküdjek aludni anélkül, hogy valamit letuszkoljak a torkomon. Az viszont nagyon változó, hogy mit vagyok képes ilyenkor vacsizni. Van, hogy ez pár kocka paradicsom három mini mozzarellával. Vagy egy müzliszelet. Vagy tegnap sikerült egy fél mandarint benyomnom három szem datolyával. Aztán vannak a "durvább" napok, amikor egyszerűen megunom ezt a nyammogást, és szépen előveszem a nagy zacskó chips-et és a bödön salsa szószt rengeteg jalapeñóval és jól betermelem. A múltkor egy ültő helyemben megettem negyed kiló csokoládét, és utána boldog mosollyal csúsztam be a párnák közé. De van, hogy pizzát rendelek magamnak, és simán megeszem a felét, mert annyira rám tör az ehetnék. Volt, hogy dupla sajtburgereket toltam, rengeteg hagymával és paradicsomszósszal. Egyszerűen minden nap más. A tipikusan anorexiás napok, amikor tényleg csak egy almával sikerül megjutalmaznom magam a nap végén, váltakoznak azokkal, amikor a három óriás szendvics után még két tábla csokoládé simán elfogy. Az biztos, hogy bűntudatot MINDIG érzek. Akkor is ha keveset eszem, akkor is ha kis kalóriatartalmú dolgokat, akkor is ha egészséges, fehérjedús cuccokat, és akkor is, ha csokit és pizzát zabbantok. A megjelenési forma változatos, az érzés ugyanaz. A bűntudat szintje sem változik nagyon attól, hogy süteményt vagy egy szelet puffasztott rizst rágcsálok el, egyszerűen mindig ugyanolyan erős. Bármi, ami étel, az ellenségnek számít, holott tudom, hogy ő a legjobb barátom. És nem győzöm hangsúlyozni, hogy mindig pontosan tudom, hogy milyen hamis logika alapján működik az agyam betegebb fele, és, hogy mennyire nem egészségesek ezek a gondolatok, mert micsoda marhaság, hogy csak akkor vagyok képes enni, ha végigpörögtem a napot üres gyomorral, erőmön felül teljesítve nulla üzemanyaggal. És milyen hülyeség, hogy már csak egy jó tonhalsaláta gondolata is a torkosság netovábbjának tűnik. Emiatt is mondom, hogy nem tekintem magam tipikus anorexiásnak szinte semmilyen szempontból, mert a negyed kilónyi csoki szerintem elképzelhetetlen lenne a klasszikus értelemben vett anorexiások számára. Esetemben inkább úgy lehetne definiálni, hogy evészavarról, vagy inkább kevert evészavarról van szó. Anorexiásnak inkább a súlyom miatt lehet nevezni, pedig mostanában megint átcsapok néha a falásrohamok világába. Amikor azt érzem, hogy semmi nem számít, semmi nem érdekel, most azonnal ennem kell, minél többet, ami csak szembejön. És ilyenkor jön a nyakló nélküli zabálás. Ami közben lehetőleg ne zavarjon senki, mert én akkor csak enni és enni akarok, nyugiban és a kajára koncentrálva. Megszűnik a külvilág, a telefont lehalkítom, beülök az ágyba, miután a hűtőből mindent kipakoltam. És nem vagyok képes leállni. Többnyire addig eszem, amíg minden elfogyott, amit megkívántam. Ha csak egy tábla csoki van otthon, akkor annyit, de ha balga fejjel nagyobb kiszerelést vettem, akkor az egészet. Ha az első falat lecsúszott, akkor utána már gondolkodás és hezitálás nélkül megy a többi, csak az első falatig nehéz sokszor eljutni. De persze olyan szintű bűntudatom van tőle, hogy most épp átszakadt a gát, hogy magamhoz képest iszonyatos gyorsasággal próbálok mindent eltüntetni, hogy gyorsan elfelejthessem utána, hogy átmentem konyhamalac üzemmódba. Ez is elég hülye logika, mert elfelejteni nem fogom... Ráadásul közben próbálok lassítani, mert tudom, hogy az igazi bűntudat és frusztráció és düh majd csak evés után tör rám, amikor magamra maradok a gondolataimmal, de így sem bírom megállni, tömöm a majmot teljes erőbedobással. Aztán gyorsan próbálok elaludni, mert másnap már nem tűnik annyira vészesnek a dolog, de aznap nagyon nehéz megküzdeni a gondolatokkal. Persze olyan is van, amikor a falásroham olyan méreteket ölt, hogy hajnalban indulok el a jó fél órányi sétára lévő nyitva tartó benzinkúthoz és méregdrága kajával pakolom tele a kosarat, csak mert nekem még ennem kell azok után, amit otthon betermeltem. Ilyenkor legalább út közben nem tudok tovább falni, de ha hazaértem, ledobom a kabátot és uccu neki. Szóval az anorexia helyett nálam inkább kevert evészavar lehet a helyes kifejezés. Persze ahány evészavaros, annyiféle változata van ennek a betegségnek, lehet, hogy sokan magukra ismernek a leírásomból, még többen lesznek, akik egyes részletekben fedezik fel csak magukat, és olyanok is, akik egyáltalán semmit nem úgy csinálnak, mint én. Annyi biztos, hogy az iszonyatos bűntudat ellenére - még - soha nem hánytattam meg magam, tehát bulimiás tapasztalataim nincsenek.

De az, hogy honnan ered ez a mindenen átütő bűntudat, arról egyszerűen lövésem sincsen. Három éve ezen agyalok a pszichológusok, barátok, családok meg terápiák segítségével, de egyszerűen nem jövök rá. Mert igazából nem követtem el semmi olyat az életem során, ami indokolná, hogy ilyen módon büntessem magam. Nem öltem embert, nem csapok be szándékosan másokat, nem csaltam, loptam, törtem be másokhoz, fosztogattam az utcákon vagy akartam bárkinek keresztbe tenni. A viselkedésem persze nem volt mindig kifogástalan, veszekedtem másokkal, hisztizgettem, önző tudtam lenni, konfliktusokat gyártottam, dacoskodtam, sértődős voltam, de ki nem az életében? A lelkiismeretem nem patyolat tiszta, de nincsen gáncs nélküli lovag, nincs tökéletes ember, és el kellene fogadnom magam. Régen egészen ki voltam békülve magammal, nem éreztem magam egy értéktelen, szeretetre egyáltalán nem méltó valakinek, most viszont tényleg utálom magam szőröstől bőröstől, és minden egyes alkalommal irtózatos bűntudat tör rám, hogy élni akarok és eszek valamit. Ma sokat beszélgettem a nénikémmel, próbáltam neki elmagyarázni, hogy mi játszódik le bennem, ha eszek valamit. Ő annyit mondott a végén, hogy a mondataimban egymásnak ellent mondó dolgok szerepelnek, az egész az ok és okozati összefüggések bonyolult és homályos halmaza, vagyis tisztára egy zagyvalék. És igaza is van. De ez azért van, mert nagyon nehéz másoknak elmagyarázni azt, hogy miért működök így. Mert én magam sem értem saját magamat, annyira beteges és szürreális a gondolatmenetem, pláne mások - akiknek nincs evészavaruk - nem nagyon foghatják fel, hol a logika a szavaim mögött. Logika ugyanis nincs egy gramm sem. Egyszerűen én így vagyok képes működni, megindokolni nem tudom, csak maximum megpróbálom szavakba önteni azt, ami megmagyarázhatatlan. Tehát hiába mondta, hogy marhaságokat fecsegek össze, és hiába tudom, hogy igaza is van, ez sajnos nem változtat a dolgon. Mert az, hogy ennyire rossz embernek, egy rakás szerencsétlenségnek tartom magam, aki nem szerethető, nem értékes és nem érdemes az életre, zömmel azzal függ össze, hogy ilyen állapotba jutottam. Hogy 30 kiló alá aszaltam magam, vásárra viszem a bőröm minden pillanatban és kikészítem a szervezetem, évekkel rövidítem meg az életem, elsorvasztottam az izmaimat, önkéntes rabságra ítélve magamat amiatt, mert a fizikai állóképességem a béke segge alatt van. Elhagyott a legjobb barátaim többsége, borzalmas a kinézetem, szenvedést és fájdalmat okozok a hozzátartozóimnak, elvesztettem a jól fizető munkámat és kisebb melókból próbálok egyensúlyozni a kakitenger tetején, mindezt iszonyatos magányban, mert elzárom magam a külvilág elől. A betegség előtt viszont totálisan elégedett voltam magammal és az életemmel. Voltak szakmai sikereim, jó állásom, rengeteg barátom, pörögtem minden nap, és két komoly szerelmem is volt, gondom egy szál se. Érthetetlen tehát, hogy miért alakult ki ez a betegség. Hiszen az, hogy most képtelen vagyok elfogadni magam, az valahol érthető, de három éve????? Akkor még mindennel elégedett voltam, szuper volt az életem és boldog voltam, semmivel nem elégedetlen, tehát ha vissza tudnék hízni, megint lenne önbecsülésem, képes lennék jobb teljesítményre, lehetne még párkapcsolatom vagy családom és normális melóm. Tehát csak és kizárólag én okozom a saját problémámat. Ha normálisan ennék, javulna az egészségi állapotom, jobban néznék ki, nyithatnék a világ felé, mert mernék az emberek szemébe nézni, visszatérne az önbizalmam, és úgy biztos lenne rá esélyem, hogy melót vagy pasit találjak. És mégsem teszem. A nénikémnek tehát igaza van, egy totális zagyvaság az egész, csak helyeselni tudok. Azon gondolkoztam, hogy nem egy gyerekkori élmény vert-e bennem gyökeret, ami évekkel később váltotta ki a hatását. Ahogy a volt szerelmem mondta mindig, "a háttérprogram fut". Vagyis bármilyen érzés vagy élmény éri az embert az élete során, nem biztos, hogy azonnal hatással van ránk, lehet, hogy az elnyomott frusztráció éveken keresztül hever az ember tudatalattijában, míg egy napon aktivizálja magát és zavart okoz, nálam például összekuszálja az evéshez való kapcsolatomat. Ez az emlék pedig a következő: nem is annyira gyerekként, hanem tiniként éltem át. Akkoriban a nyaraimat általában a nagyszüleimnél töltöttem vidéken, egy kis alföldi faluban, ami mindig is a mennyország volt, imádtam a nagymamámékat. Életem legboldogabb napjait egészen biztosan náluk töltöttem. Volt egy óriási házuk, rengeteg állatuk, szép szőlőjük, kedves kis veteményeskertjük mosolygós barackfákkal, virágokkal, zöldségekkel. A nagymamám persze zseniális szakácsnő és az égvilágon bármit az asztalra varázsolt nekünk, ami csak szem-száj ingere volt. Nála aztán mindig jókat lehetett enni. És az egyik nyáron bizony eléggé elszaladt velem a ló, rengeteg finomságot zabáltunk össze. Volt házi csirkepaprikás nokedlivel, palacsinta, sütemények garmadája, óriási fagylaltkelyhek, mosolygós, szirupos lével teli dinnyék, gombóclevesek és bundás kenyerek. Ennek aztán meg is lett az eredménye; a vakáció végén azt vettem észre, hogy ajjajj, egyik nadrágom sem jön rám. Nem szedtem fel 10 kilót, de azért jó pár felkúszott, de nem volt miatta egy fikarcnyi bűntudatom sem, olyan finomakat ettünk és olyan jól esett. Amikor azonban jöttek értem a szüleim, láttam, hogy apukám arca elsötétül... Kihívott a kertbe és leült velem egy komoly beszélgetésre. Síri arccal közölte, hogy ha az ország egy háború elé nézne, akkor rendben lenne, hogy előtte megpróbálok tartalékokat felhalmozni és meghízom. De normális esetben a kövérség nem állapot, nem elfogadható, gyalázatos szégyen, nézzek csak magamra. Pedig nem volt ott szó igazi kövérségről, csak néhány kiló szaladt fel, és messze voltam a kóros elhízottságtól. Plusz szerintem tinikorban hamar le is dobja az ember a pár kilós túlsúlyt, nem kell ezen nagyon agonizálni. Hozzáteszem, hogy apukám mindig is kínosan ügyelt a kinézetére és a súlyára, ha úgy érezte, hogy meglódult alatta a mérleg, akkor kefiren és narancson élt, sportolt, soha nem volt rajta felesleg. Anyukám szintén tökéletesen csinos volt, de apukám nagyon zokon vette, hogy "dagadt" a lánya. Megpróbálta belém sulykolni, hogy egy normális ember nem lehet husi, azonnal tennem kell valamit, hogy leadjam a felesleget. Emlékszem, hogy a nagyszüleimnél töltött hónapokat követően augusztus végén még elmentünk egy családi nyaralásra apukámmal, anyukámmal meg az öcsémmel. A kiruccanás alatt apukám mindvégig szigorúan ellenőrizte, hogy mit eszem, a desszertet mindig elvette az orrom elől, mert azt nekem nem szabad megennem, ha szeretnék jól kinézni. Mivel még bőven növésben voltam, gyorsan apadtak le rólam a plusz kilók, kábé egy hét után már megint jók voltak rám a nadrágjaim, tehát nem volt semmi gond, én csak megvontam a vállam, hogy végül is, nem nagy ár volt ez azért, hogy egész nyáron olyan finomakat ettem. De az egyértelmű volt, hogy számára elfogadhatatlan, hogy én kiessek a formámból. És az utóbbi időben sokszor gondolkoztam el azon, hogy nem ez az élmény vert-e bennem gyökeret, ami három éve bontotta ki a virágát, és ez tartja kontroll alatt az agyamat. Valószínű persze, hogy ez csak egy csepp a tengerben, de ez az emlék nagyon mélyen berögzült, és valahogy annyira hatással van rám, lehet, hogy a kutya itt (is) van elásva. A családállítás során is kiderült, hogy a szüleimmel kapcsolatos érzéseimet még ki kell bogoznom, velük még dolgom van, a gyerekkori rossz élmények ugyanis egészen biztosan nyomot hagytak a lelkemben, és hiába érzem úgy, hogy nincs bennem harag vagy neheztelés irántuk, a tudatalattimban sok elfojtott frusztráció lappanghat. Egyébként éveken keresztül jártam kineziológushoz is, aki megpróbálta kipiszkálni a gyerekkori rossz beidegződéseket, és szép eredményeket értünk el egy szintig, hozzá például nagyon szerettem járni. Egy idő után azt éreztem, hogy elértük a lehetőségeink határát, így nem mentem el többet hozzá, de az évek során nagyon hasznos segítségnek bizonyult és sok tekintetben sikerült előrelépnem az életben, mindig hálás leszek neki. Viszont az elgondolkodtató, hogy a családi kapcsolatok kuszasága mennyire befolyásolja a mostani viselkedésem. Illene tehát talán néhány szót ejtenem a családomról, bár ez a témakör egy kicsit fájdalmas nekem. De pont amiatt, mert ennyire érzékeny bennem ez az érzelmi góc, innen sejtem, hogy ezt bizony muszáj megpiszkálni, mert itt kellene felszabadulni a feszültségnek és feldolgoznom a negatív érzéseket. Fogadjatok tehát tőlem egy kis személyes curriculum vitae-t, egy érzelmi önéletrajzot. Bár ezzel tuti nem pályáznék egyetlen állásra sem :-)

Az egészen korai gyerekkorom boldogan telt. Két orvos első gyermekeként születtem, a világra nyitott, cserfes, mosolygós kislány voltam. A legboldogabb gyerekkori emlékeim a nagyszüleimhez – édesanyám szüleihez – kötődnek, akik a már említett apró alföldi faluban laktak. A legtöbb nyarat náluk töltöttem, rengeteget voltam a szabad levegőn, bicikliztem, hintáztam, segítettem a kertben ápolni a növényeket, etetni az állatokat és kuktáskodtam a nagymamám mellett, akit a rajongásig szerettem. Nagypapám egy halk szavú, de nagyon jó humorral megáldott rendőr volt, a nagymamám pedig sok éven keresztül egy konyhán dolgozott, aztán átképezte magát tésztakészítőnek és otthon kezdett el tésztát gyártani. Amikor a nyári vakációk végén a szüleim visszahoztak Budapestre, mindig keservesen sírtam és vigasztalhatatlan voltam. A szüleim házassága akkoriban még boldognak tűnt, de 7 éves koromban minden megváltozott. Nem számítottunk a legtehetősebb családok közé, de édesapám nagyon rendezett anyagi körülményeket teremtett számunkra, soha nem nélkülöztünk semmit. Édesapám egy idő után feladta az orvosi hivatást, mert úgy érezte, hogy túl sok energiájába kerül és a folytonos ügyeletek miatt túl sok önfeláldozással jár, miközben elismerésben és anyagiakban nem térül meg. Az édesapjával együtt üzleti vállalkozásba fogtak, ami hamar sikeres lett, műanyag termékeket gyártottak és forgalmaztak és mindannyiunk számára megteremtették a jólét alapjait. Hét éves koromban megszületett az öcsém, szegény betegen. Epilepsziás volt – ezt szerencsére mára kinőtte – és sántított, mert az egyik lábában rövidebb volt az Achilles ín, mint kellett volna. A szüleim hozzáállása és véleménye eléggé eltért abban, hogy egy beteg gyereket hogyan kell nevelni és kezelni, ez pedig számos konfliktushoz vezetett.

Ehhez persze hozzátartozik, hogy két gyökeresen eltérő személyiségű ember házassága volt az övék. Édesapám egy jómódú budapesti család második gyermeke, remek esélyekkel indult az életben és minden tehetsége és intelligenciája, önbizalma megvolt ahhoz, hogy megcsinálja a szerencséjét. Az Orvosi Egyetemet minden nehézség nélkül végezte el kitűnő eredménnyel és világéletében könnyen tanult, könnyen vágott bele új dolgokba, a kétség szemernyi szikrája nélkül, hogy sikerre viszi az elképzelését. Ha a mostani fejemmel visszatekintek, persze már ő sem tűnik olyan magabiztosnak, mint amilyennek gyerekként láttam őt. Folyamatosan rengeteg terv és ötlet járt a fejében, az egyik nap még rajongott az egyik elképzeléséért, amit másnapra aztán elfelejtett és egy újabb gondolatért kezdett el lelkesedni. Érzelmileg pedig egyre labilisabbá vált. Egyre több kényszeres cselekedet ütközött ki rajta – éjszakánként például többször is lement a garázshoz ellenőrizni, hogy becsukta-e az ajtót – és a hangulatingadozásait sem volt képes kordában tartani. Nagyon hirtelen ment fel benne a pumpa, egész kis apróságoktól gyúlt haragra. Ilyenkor kitágultak az orrlyukai, mint a versenylovaknak a startpisztoly eldördülése előtti percekben és elkezdett ordítani. Ezeknek a kitöréseknek elsősorban édesanyám volt a célpontja, az öcsémen és rajtam ritkán töltötte ki a dühét. Tudom, hogy mennyire szeretett bennünket, egyszerűen csak néha képtelen volt kontrollálni önmagát. Emlékszem egyszer elmentünk négyesben sétálni a szüleimmel. Én nagyjából 10-11 éves lehettem, az öcsém még egészen kicsi. A szüleink összetalálkoztak egy ismerősükkel és miközben ők beszélgettek, mi szóltunk nekik, hogy lemegyünk a közeli patakpartra játszani. Amikor egy óra múlva meguntuk a játékot, felkapaszkodtunk a patakpartról, de a szüleinket sehol sem találtuk, időközben elmentek. Az öcsémmel vártunk még egy kicsit, hátha visszajönnek, de végül kettesben hazasétáltunk minden gond nélkül. A garázs tetején játszottunk, amikor egyszerre futva és lélekszakadva megérkezett édesapánk, halálra váltan és sápadtan. Attól tartott, hogy valaki elrabolt bennünket vagy eltévedtünk, a rettegése világosan kiült az arcára, csakúgy, mint a határtalan boldogsága, amikor meglátott bennünket. Ezt a szeretetet és féltést nem lehet megjátszani, a rajongásig szeretett minket és tűzbe ment volna értünk.

Édesanyám teljesen másfajta ember volt, érzelmeiben jóval visszafogottabb. Falusi gyermekként sokkal több kisebbrendűségi érzéssel küszködött, mint édesapám. Bár a nagyszüleim tisztességgel felnevelték őt a nagybátyámmal együtt, rengeteget kellett nélkülözniük, sokszor alig volt pénzük ételre, új ruhákra vagy egyéb kiadásokra pedig szinte soha. Ők nem jártak nyaralni, nem ismerték meg a világot, de a nagyszüleim szeretete és féltő gondoskodása kárpótolta őket. Édesapám szülei már egészen mások voltak, a nagypapám egy nagydarab, jókedvű, bár szintén kissé hirtelen haragú és autokrata ember volt. A nagymamámat akkor nézte ki feleségének, amikor ő kislányként - 14 évesen - kilépett egy cukrászdából és a tölcséréből kiesett mindkét gombóc fagyi. A nagypapám abban a pillanatban eldöntötte, hogy neki bizony nem más lesz a felesége, mint az a szöszi kislány és 16 évesen elvette. A házasságuk nem volt boldog. A nagypapám többször is megcsalta a nagymamámat és nem is csinált belőle titkot. A tekintélyelvűsége az élet minden területén megmutatkozott, nem tűrt el a sajátjával ellentétes véleményt és nem hallgatott a józan tanácsokra sem, makacsul mindig a saját feje után ment. Anyukám és Apukám Szegeden találkozott, ott végezték az egyetemet, mindkettőjüknek ez volt az első komoly kapcsolata. Már az egyetemi évek alatt összeházasodtak és anyukám boldog volt, hogy a faluból felkerült a fővárosba és itt kezdheti el a praxist. Édesanyám általában negatívan ítélte meg az életet, sokat panaszkodott és sajnáltatta magát, bármi történt is. Nem a dolgok jó oldalát nézte, és bármilyen apró bosszúság történt, ő azt arra használta fel, hogy önmagát sajnáltassa, hogy neki már megint mennyire nehéz a helyzete, hogy ilyen csapások érik. Panaszkodott arra, hogy édesapám sosem segít neki cipekedni a bevásárlásnál, hogy milyen fárasztóak az ügyeletek, hogy mennyire utálja, hogy mindig főznie kell hétvégenként a családnak, pedig ki nem állhatja az ételszagot és panaszkodott az egész orvosi szakmára. Igazi mártírt csinált magából, viszont soha semmit nem tett azért, hogy bármin is változtasson az életében, amivel elégedetlen volt. Csak panaszkodott, az önsajnálat legmélyebb bugyraiban fetrengett és folyton borúsan látta a dolgokat. Ez az édesapám egyre sűrűsödő hangulatingadozásával és belső feszültségével párosítva veszélyes eleggyé állt össze.

Az öcsém betegsége és az ő eltérő hozzáállásuk aztán még tovább rontotta a kapcsolatukat és még jobban kihozta a kettőjük közötti különbségeket. A veszekedések és a rossz hangulat otthon mindennapossá váltak, egy idő után pedig édesapám elkezdte verni édesanyámat. Az öcsémre és rám soha életében nem emelt kezet, de anyukám gyakran megkapta a magáét. Emlékszem rá, amikor késő éjjel ébren feküdtem az ágyamban és hallgattam őket, ahogy ordítoznak egymással a konyhában. Amikor apukám elkezdte verni az anyukámat, ő tőlem kért segítséget, hogy állítsam le valahogy a pofonokat. Volt olyan, hogy anyukám teljes fogsorát rendbe kellett hozni egy ilyen „nézeteltérés” után, a karja és a lába pedig mindig tele volt zöld foltokkal. Egy alkalommal bevett egy csomó gyógyszert és bár többször is elmondta, hogy nem akart öngyilkos lenni, szerintem nem bánta volna, ha eltűnik ebből a világból. Onnantól kezdve rettegésben teltek az otthoni percek, hogy mikor kezdenek el a szüleink veszekedni, de ha éppen nem vitatkoztak, akkor sem szólt senki a másikhoz, a lakás négy különböző pontján próbáltunk menedéket találni. Az öcsém már ebben a boldogtalanságban kezdett el felcseperedni, neki nincsenek is igazán boldog gyermekkori emlékei. Az iskolában hamar a gúnyolódások céltáblájává vált a sántítása miatt, minden évben más iskolába ment át, mert sehol sem tudott beilleszkedni. Otthon pedig teljesen elvadult. Mivel édesapámtól azt látta, hogy ordít anyukámmal és mindennek elmondja őt, így neki is szokása lett, hogy kiabált anyukámmal és nem engedelmeskedett neki semmiben. Édesanyám nálam próbált támogatásra és menedékre lelni, de még én is túl fiatal voltam, hogy igazán átérezzem a helyzetet, vagy, hogy segítséget nyújtsak, ráadásul folytonosan rettegtem attól, hogy valamivel magamra haragítom apukámat és egy napon engem is megver. Féltem tőle. Gyerekkorom óta emiatt képtelen vagyok a konfliktushelyzetek kezelésére és pánikszerű menekülési vágy tör rám, ha valaki veszekszik a környezetemben, még akkor is, ha nem vagyok érintett a vitában. Sajnos itt el kell még mondanom, hogy az öcsém is érzelmileg eléggé megtépázva vészelte át a gyerekkorunkat, többször kellett kezelni a pszichiátrián és folyamatos gyógyszeres kezelést kap, hogy szinten tartsák.

Ezt a borzalmas feszültséget én két dolognak köszönhetően tudtam több-kevesebb sikerrel kezelni. Először is – ez automatikusan, minden tudatosság nélkül történt – érzelmileg teljesen függetlenítettem magam a családomtól. Felépítettem az érzéseim köré egy falat és nem hagytam, hogy bármi is áthatoljon ezen a kőkemény páncélon, ami fájdalmat okozhatott volna. Egy idő után szinte már közömbösen tudtam nézni a mindennapos veszekedéseket, az érzéseimet a végletekig elfojtottam és eltompítottam, hogy ne kelljen átélni a szörnyű valóságot. Mivel tudtam, hogy a helyzetemen nem nagyon változtathatok kamaszfejjel, ezért a teljes érzelmi lecsatolódást választottam. Így túléltem komolyabb érzelmi sérülések nélkül ezeket az éveket, bár az elfojtás negatív hatásai azóta számos formában kijöttek rajtam, ezekkel próbálok megküzdeni. Viszont nem kaptam rá a kábítószerekre vagy az italra, nem szöktem meg vagy költöztem el otthonról, nem próbáltam szokatlan öltözködéssel vagy viselkedéssel felhívni magamra a figyelmet és szeretetet kicsikarni a környezetemből. Színjeles tanulóként végeztem el az általános iskola és a gimnázium valamennyi osztályát, szerettem tanulni és a tanáraim kedveltek. Az ottani sikerekben és pozitív visszajelzésekben, az ellenőrzőmben sorakozó ötösökben találtam kárpótlást mindazért, ami otthon hiányzott. Sokszor a tanulásba és a könyveimbe menekültem a rideg valóság elől és a mesék, a fantasztikus történetek és a szépirodalom világában találtam meg a mindennapok alternatíváját. A másik, ami segített átvészelni azt az időszakot, az volt, hogy 17 évesen szerelmes lettem. A szerelmekről talán egy kicsit később ejtenék majd szót, így is azt hiszem túl sok volt ez a családi drámázásból. Tisztában vagyok vele, hogy rengeteg ember megy keresztül sokkal súlyosabb élethelyzeteken, az én esetem sem különleges semmilyen szempontból, nem kiváltképpen sokkoló, és egy normális helyzetben az embernek fel kell tudnia dolgozni az ilyen élményeket. De ezek szerint ez valahogy mégsem megy nekem. Mert az, hogy hosszú évekig éltünk egy nyomasztó környezetben gyerekként, ahol mindennaposak voltak a veszekedések és a fizikai erőszak, ahol sokszor féltem belépni az ajtón, hogy mit találok otthon, az bizony nyomot hagyott. Tényleg nem érzem, hogy haragudnék a szüleimre, de tudat alatt biztos, hogy dolgoznak ezek az emlékek, és hatással vannak a mostani cselekedeteimre. Édesapámmal egyébként egy óriási jelenetet követően nagyjából 10 éve minden kapcsolatom megszakadt, fogalmam sincs, hogy hol él, mi van vele, mi a telefonszáma, mit dolgozik. Édesanyám körülbelül 10 perces sétára lakik tőlem az öcsémmel, de vele eléggé változó a kapcsolatunk. Alapvetően nagyon szeretem, de rendkívül eltérő a személyiségünk. Sokszor nem is sejti, hogy megbánt valamivel, holott nekem nagyon rosszul tudnak esni a szavai, mély sebeket hagynak, de tudom, hogy nem szándékosan teszi, egyszerűen ő máshogy éli meg a dolgokat. Különösen a betegségem kezdete óta sokat beszélgetek vele, és rengeteg feszültséget sikerült tisztázni és kibeszélni magunkból, de ennek ellenére ritkán hívjuk fel egymást, vagy látogatom meg őket. Ennek főleg az az oka, hogy amikor lát engem, akkor tudom, hogy még nagyobb szenvedést okozok neki, mert látnia kell, hogy nézek ki, hogy megint nem sikerült egy dekát sem híznom és rettenetesen aggódik. Nekem pedig nagyon fáj látni a könnyeit, és szeretném megkímélni őt, ezért inkább nem megyek el, mert telefonon mégis könnyebb elfogadni a helyzetet, legalább nem rontja az összképet a kinézetem. Apukámmal és Anyukámmal még rengeteg dolgom van, ezt pontosan tudom, Apukámmal talán meg kellene próbálni újra felvenni a kapcsolatot. De azt hiszem mégsem lenne sok értelme. Mert szerintem az elmúlt 10 évben annyira megváltozott, hogy már sosem lehet visszahozni azt a 10 évvel ezelőtti pillanatot, amikor még meg lehetett volna beszélni a dolgokat. Én is megváltoztam, ő is megváltozott, egy "idegennel" pedig nem szeretnék leülni. Egyébként a nénikémen keresztül évek óta tud arról, hogy beteg vagyok, de a füle botját sem mozgatta, ez mondjuk jól mutatja, hogy mennyire érdekli a hogylétem. Ettől függetlenül szeretnék még vele találkozni az életem során, de ennek nem most jött el az ideje, még érnie kell bennem a gondolatnak.

Elnézést, ha kicsit bő lére eresztettem a családi viszonyok taglalását, plusz mindig teljesen elbizonytalanodom, hogy kit mennyire érdekelhet egy ismeretlen élete ilyen mélységekig, amikor pedig az anorexiáról szeretne olvasni. Ennek a bejegyzésnek a nagy része a családi viszonyokról szól és az én személyes élettörténetem, de bízom benne, hogy ez segít betekintést nyújtani egy evészavaros lélektanába, és talán így jobban megérthetitek - vagy akár én megérthetem -, hogy miért jutottam el ebbe az állapotba, és mi a mozgatórugója a cselekedeteimnek. Persze tartok attól, hogy halálra untattalak titeket, ezért a múltkori blogolás után aggodalmasan kérdeztem meg a csajoktól a csoportban, hogy vajon nem túl sok-e ez a személyes rizsa, de ők azt mondták, hogy ne féljek belemenni a részletekbe, mert így az olvasók teljesebb képet kapnak a személyiségemről. Szóval ezért voltam bátor, hogy ilyen önvallomást tegyek a családomról, pedig nem volt könnyű a régmúltra visszaemlékezni. Ezért kérlek fogadjátok szeretettel a szappanoperám újabb gyöngyszemét, én a bizalmatokba ajánlom ezzel magam, sokáig gyűjtöttem az erőt, hogy ezt elmeséljem nektek. És ismét csak hangsúlyozni szeretném azt, hogy annak ellenére, hogy fogalmam sincs, mi lesz az a gondolat, terápia vagy mondat, aminek köszönhetően ki tudok kecmeregni az evészavarok világából, de az biztos, hogy addig megyek a megoldás után, amíg el nem csípem. Mert igenis meg akarok gyógyulni, egészségesen akarok élni és hiszek abban, hogy képes vagyok rá! Tudjátok, nem rontom tovább a rossz statisztikákat :-) Kívánok mindenkinek sok erőt és kitartást a saját útján, de én egészen biztosan veletek vagyok lélekben és hamarosan jelentkezem a történet folytatásával!