Sziasztok kedves blogolvasók!! Az előző bejegyzés végén azt éreztem, hogy még rengeteg mindent szeretnék magamból kiirni, szóval akkor most ott folytatom, ahol abbahagytam, mégpedig a falásrohamoknál. Talán kicsit furcsán jön ki, hogy pont egy volt anorexiás lány szentel a naplójában egy külön bejegyzést ennek a témának, de sajnos ez az eddigi beszélgetéseim tanúsága alapján nagyon sokunkkal megtörténik. Bár az előző irományom végén alapvetően két kategóriába soroltam a falásrohamaimat, azóta rájöttem, hogy egy kimaradt. Tehát nálam – különösen azokban az időkben, amikor még nagyon kicsi volt a súlyom, és szó szerint ki voltam éhezve – az volt a leggyakoribb, hogy a nap legváratlanabb pillanataiban rám tört valami pusztitó étvágy (ezt nem nevezhetem éhségnek, mert bőven túlmutat ezen a szinten) és azonnal mindent magamba kellett tömnöm, ami csak az utamba került. Sajnos egy ilyen falásrohamnál rábukkantam a boltban a fagylaltra, és onnantól kezdve nem volt semmi, ami visszatartott volna attól, hogy szó szerint nagykanállal lapátoljam magamba, pláne mert beköszöntött a tavasz meg a nyár, egyre melegebb lett, és még jól is esett lehűteni magam. De ennek a vége az lett, hogy azt hiszem a legcsúnyább falásrohamos napomon megettem 8(!) doboz fagylaltot, és akkor még nem beszéltem arról, hogy mi minden mást tömtem magamba. Mert a fagyival egy időben rám tört a folytonos vágy, hogy péksüteményeket egyek.... Tehát volt ott kakaós csiga, túrós batyu, csokis croissant, tejfölös-sonkás táska, meg miegymás. A legszörnyűbb az volt, amikor nem otthon este, egyedül kapott el az evési láz, hanem mondjuk a munkahelyemen. Na akkor az volt, hogy a meló kellős közepén kilopóztam a szekrényemhez, kivettem belőle valami kaját és elrejtőztem a wc-ben megenni, mert milyen ciki, ha valaki látja, hogy eszem. De olyan is volt, hogy ebédszünetben az egyik pékségben vettem egy péksütit, majd annyira jól esett, hogy befaltam, átmentem egy másikhoz, ott is vettem egyet, azt is megettem, és mindezt addig folytattam, mig le nem járt a munkahelyemen az ebédszünet, mert ugye a kollégák előtt már nem lehet enni, és ha munka van, akkor munka van. Ami viszont nagyon sok embernél előfordul, hogy stressz hatására kezdi el magába tömni az ételt, az nálam teljesen a forditottja. Ha tudom, hogy fontos munkát kell csinálnom, valami fontos dolgot el kell intéznem, programom lesz valakivel, akkor mindig az előttem lévő feladatra koncentrálok, és eszembe sem jut, hogy halálra egyem magam. Nálam mindig akkor van a baj, ha épp nincs semmi tennivalóm, otthon vagyok, és már a lakást is megszabaditottam az utolsó porszemtől, mert akkor boritékolni lehet, hogy ennek zabamaraton lesz a vége. Engem kiakaszt az, hogy ha hazaérek este a munka után, akkor ahhoz, hogy el tudjam kerülni a falásrohamot, az kell, hogy kis feladatokat találjak ki magamnak. Mindig elinditom például a mosást, amint hazaérek, mert akkor tudom, hogy még 55 percig legalább ki kell tartanom, ki kell teregetnem a ruhákat, és addig nem ’eshetek’ össze. Nem mintha attól, hogy megeszek egy szendvicset, utána nem tudnék teregetni, tiszta beteg logika.... Valahogy azután, hogy vacsoráztam, nem szeretek már semmit csinálni, és próbálom úgy intézni, hogy este kaja, aztán rögtön alvás, és akkor nem kell a bűntudattal sem küszködnöm. De emiatt például embertelenül régen nem fordult elő velem, hogy csak úgy hazamentem, megnéztem egy filmet, ahogy a normális emberek teszik, és nem ettem közben, ha nem voltam éhes. Ha a seggemen ülök, és nem kell semmit csinálnom, akkor enni kezdek, mintha valami kényszert éreznék, hogy valamit mindig csináljak. Ha valami dolgom van, akkor is igyekszem mindent minél gyorsabban csinálni, sietve, mintha hajtana a tatár, holott senki nem áll a hátam mögött, hogy stopperórával mérje, mit mennyi idő alatt teljesitek. Szeretnék néha csak úgy elmélyülni dolgokban, élvezni hosszú percekig a napsütést a teraszon ülve, anélkül, hogy azt érezném, hogy ember, kelj fel, lopod a napod, ezer dolgod van!! Mert néha – hálistennek vannak ilyen szerencsés napok – az embernek tényleg nem kell éppen sehová rohannia, semmit megcsinálnia, csak élvezhetné az édes semmittevést, de sajnos én erre képtelen vagyok. Itt jön be a falásrohamok második tipusa nálam, az élvezeti zabálás. Ilyenkor nem azt érzem, hogy azonnal és villámgyorsan pakoljam magamba a kaját, hanem lassan eszek, élvezve az izeket, de hihetetlen mennyiséget. Ilyenkor már régen nem azért eszek, mert éhes vagyok, szükségem van rá, hanem mert ezer éve nem éreztem ezt vagy azt az izt, és egyszerűen csak jól esik a maci sajt, sonka, zöldborsó főzelék és duracell szeletek után (ez a puffasztott rizs szelet lánykori nevén). Ezt már egy kicsit érthetőbbnek tartom, mert egyszerűen annyira elszoktam a különböző izektől három év alatt, hogy most megint felfedeztem az izek örömét, és azért nem akarom abbahagyni, mert egyszerűen szólva jól esik. Az vesse rám az első követ, aki nem érezte már egy jó hamburger, egy hatalmas tábla mogyorós csoki, vagy egy isteni szelet torta elfogyasztása után, hogy na, ebből jöhetne még egy.... Szóval ezt még kábé racionálisnak tartom, hogy a korábbi diétázás kompenzálása. A harmadik kategória, amit az előző blogbejegyzésből kihagytam, az az inszomniás evés. Mert már hosszú évek óta problémáim vannak az alvással... Van, hogy jobb, van, hogy rosszabb, de az is biztos, hogy évek óta szedek altatót (illetve ez inkább nyugtató), hogy tudjak aludni. Ha beveszem, azzal legalább azt elérem, hogy el tudok aludni, de szinte tuti biztos, hogy 2-3-4 óra múlva felébredek, és elveszetten bolyongok a lakásomban, hullafáradtan, de mégis éberen. Na és ilyenkor szokott még eljönni az, hogy mivel semmilyen más módon nem tudok elaludni, pedig tudom, hogy holnap reggel fel kell kelnem (emiatt pedig aztán már rendesen rá is görcsölök arra, hogy még mindig nem alszom), hogy elkezdek enni, hátha attól elálmosodok, és végre tudok pihenni. És sajnos ez az esetek nagy részében működik, azt hiszem jó pár plusz kilót irhatok az álmatlanságom számlájára. Ha valahogy ezt a problémát ki tudnám iktatni az életemből, és normálisan, estétől reggelig aludni, azt hiszem teljesen kicserélődnék. Ami ezt egy kicsit akadályozza, hogy bármennyire is szeretem az új munkahelyem, az időbeosztásunk korántsem szokványos, három különböző műszakunk van, többnyire hétvégén is dolgozunk, előfordulhat, hogy egyik nap reggel, másik nap délután melózik az ember, aztán egy nap szabadnap, és indul megint a mókuskerék. Tehát néha már azt sem tudom, melyik nap, és melyik napszak van, össze-vissza borul a bioritmusom, és gyanitom, ez azért még egy lapáttal rátesz az alvás-és evészavarokra. Ennek ellenére szeretnék továbbra is kitartani a munka mellett, mert tényleg nagyon élvezem, és hiszek benne, hogy a megszokottól eltérő munkarend mellett is képes lehetek arra, hogy visszaálljak a normális étkezésekre. Addig még egyébként sohasem jutottam el, hogy egy-egy falásroham után megpróbáljam meghánytatni magam, de ami közös mindegyik tipusú evésrohamban, az az utána érzett bűntudat. Miközben eszem, jó érzés, és élvezem, de utána mindig azon gondolkodom, hogy ezt most miért kellett magamba tömnöm már megint. Van egy érzelmi űr, amit szó szerint megpróbálok betölteni az étellel? Ez vajon ugyanaz a fajta űr, amit korábban a koplalással igyekeztem ellensúlyozni? És azon is elgondolkodtam, hogy vajon mennyire törvényszerű az, hogy egy anorexiás kénytelen megküzdeni a falásrohamokkal akkor, amikor elkezdi visszanyerni a súlyát? A barátom erre azt mondta, hogy ez nyilván attól is függ, ki milyen súlybeli mélypontra jutott, és ki mennyi ideig éheztette magát. A kutya egy része biztosan itt van elásva, de mivel ez továbbra is egy mentális diszfunkció, gondolom attól is függ, ki mennyire tudja / tudta feldolgozni azt az érzelmi problémát, aki kiváltotta az anorexiát / evészavart / bulimiát. Ebből a szempontból én egy kicsit még mindig úgy érzem, hogy meg vagyok lőve, hiszen nem tudom, hogy pontosan mi váltotta ki a betegségem. Bár ehhez hozzá kell tennem, hogy nagyjából két hónapja belémhasitott egy villámcsapásszerű felismerés, és akkor biztos voltam benne, hogy ez a kiváltó ok. Történt ugyanis az, hogy egy egyébként is melós napon hirtelen megtalált nagyon sok ember, akikről már hosszú ideje nem hallottam, bár régen jóban voltam velük, és annak ellenére, hogy már egy ideje nem beszéltünk, eszükbe sem jutott volna megkérdezni, hogy én hogy vagyok (nota bene, mindannyian tudtak a betegségemről, és például arról is, hogy új munkahelyre kerültem) hanem elkezdték sorolni a saját bajukat, nyavalyáikat, és a nap végén úgy éreztem magam, mint egy kifacsart narancs, aki nagyon kedvesen, aranyosan és empatikusan meghallgatott mindenkit, próbált javaslatokat tenni, hogy lehet megoldani a problémákat, kellően együttérző volt, csak saját magára nem maradt egy csepp energiája sem. Akkor azt éreztem, hogy most akkor egy ideig senki ne szóljon hozzám, mert nem birok ki még egy zokszót. És ennek kapcsán arra gondoltam, hogy valószinűleg életem során nagyon sok olyan ember gyűlt körém, akik szó szerint elszivták a pozitiv energiáim, az életörömöm nagy részét, ott voltak mellettem életem azon szakaszaiban, amikor pörgött velem a szekér és a világot is meg tudtam volna váltani, de amikor már mindent elvettek, amit tudtak (és cserébe alig adtak valamit, vagy semmit sem) akkor én ott maradtam a végén, lecsupaszitva, erő nélkül, úgy, hogy közben igazából azoknak sem tudtam segiteni, akik elvették az erőmet. Szóval én úgy éreztem akkor, hogy egy nagyon fontos lépés a gyógyulásom felé vivő úton, hogy csak olyan emberek legyenek a közelemben, akikkel kiegyensúlyozott a kapcsolatom, és kölcsönös a szeretet, odafigyelés, törődés mindkét fél részéről. Mivel a betegségem alatt tényleg nagyon sok olyan ember eltűnt mellőlem, akik a bajban nem tudtak igazán a barátaim lenni, csak a jó időszakokban tartottak ki mellettem, ezért most már bátran elmondhatom, hogy az a maroknyi ember, aki igazán közel áll hozzám, minden időt és szeretetet megérdemel, hiszen már bizonyitotta az emberségét. Nem tudom, hogy hány olyan evészavaros életében (bár ehhez nem kell evészavarosnak lenni) vannak olyan kapcsolatok, amelyek inkább romboló, és nem épitő jellegűek, szerintem nagyon fontos, hogy ezeket vagy megpróbáljuk kiegyenlitettebbé tenni, vagy inkább szabaduljunk meg tőlük, ha nem lehet változtatni rajtuk, ez a saját érdekünk, és néha önzőnek is kell lennünk. Én úgy érzem, hogy egy hatalmas tehertől szabadultam meg azzal, hogy ezt az állapotot sikerült elérnem, és egy fontos lépcső a teljes gyógyulásom irányába. Ahogyan az anorexia legmélyebb pontjain, úgy most sem hagy el engem soha az a gondolat, amivel minden reggel ébredek, hogy eljön majd az a pillanat, amikor teljesen gyógyultnak tekinthetem magam. Egyelőre ott tartok, hogy minél kevesebbet igyekszem görcsölni azon, mit, mennyit és ki előtt eszem, a rituálékról régen leszoktam, és élvezem az életem minden egyes pillanatát, hiszen azt hiszem bátran mondhatom, hogy minden napot ajándékba kapok azok után, amiken keresztülmentem a kórházakban az elmúlt években. Kivánok nektek is rengeteg kitartást és hitet saját magatokban, és ne felejtsétek el, rengetegen evezünk még ugyanebben a csónakban, nem vagytok egyedül a saját kis evészavaros világotokban, ha pedig már nem érzitek magatokat annyira magányosnak, talán nektek is könnyebb lesz tovább küzdeni!!