Sziasztok kedves blogolvasók! A mostani bejegyzésem egy kicsit naplószerű, próbálok mindent részletesen dokumentálni arról, hogy néz ki egy anorexiás beteg kórházi kezelése. Egyrészt a gyakorlati részekre szeretnék kitérni, illetve természetesen az evéssel kapcsolatos érzéseimre és a benyomásaim rögzítésére. Szóval péntek 13-a, reggel 8 óra – hiánytalanul és maradéktalanul megérkeztem az Uzsoki sürgősségi osztályára a betegfelvételre. A háziorvos előre felkészített rá, hogy jó hosszú ideig tart majd a dolog, végül délután fél 1-kor gurított be a betegkísérő a kórterembe. Le a kalappal a barátnőm előtt, aki bevitt, három órát végigvárt és beszélgetett velem, pedig eléggé idegőrlő ennyit ücsörögni tétlenül. Első körben nézzünk körül: a kórterem abszolút minden igényt kielégít. Persze ne luxus szállodai szobát képzeljetek el, de teljesen korrekt. A belgyógyászatra kerültem, egy négy ágyas szobába, de az első nap csak két másik beteg feküdt bent, a negyedik ágy üres volt. Volt saját fürdőszobánk zuhanyzóval, egy szép nagy hűtő fagyasztóval, igényes büfé, lottózó, újságos, sőt az ember még esküvői kontyot is fésültethetett volna magának a kórházi szépségszalonban. A betegfelvételi procedúra alatt megmérték a vérnyomásomat (kicsit magas volt, 130/90), vettek vért, meghallgatták a tüdőmet, felvették az adataimat, a szokásos körök. Egy picit kérdezgettek arról, van-e valamilyen ételallergiám, megkérdezték, mi az oka, hogy be szeretnék feküdni, és elfogadom-e a kórházi kezelést, és mindent, ami ezzel jár. Mondtam, hogy persze, elvégre nem véletlenül mentem be hozzájuk. A legviccesebb kérdés az volt, amikor azt tudakolták, hogy diétázom-e :-) Egy apró kis mosolyt elmorzsoltam a szám szélén, majd közöltem, hogy ha arra gondolnak, hogy vegetáriánus vagyok-e, vagy glutén-érzékeny, akkor nem, csak az anorexia szeszélyes istennőjének oltárán áldozok. A szobatársaimmal – két idősebb nénivel – jól ki lehetett jönni, igazából elég csendesek voltak, szundikáltak szinte egész nap, szegények nem nagyon tudtak kikelni az ágyból. Arra számítottam a házirendet átböngészve, hogy első nap már nem kapok ebédet meg vacsit, mert az csak azoknak a betegeknek jár, akiket 11 óra előtt vesznek fel, de csodák csodájára rögtön megérkezett a forró ebédem. Aki arra számított az előző bejegyzéseimet olvasva, hogy zöldborsó főzeléket kaptam, az most alaposan meg fog lepődni, képzeljétek el, nem borsó volt az első nap!!! Kaptam helyette egy szokásos vízízű, ételízesítőzött levest, nyomokban sárgarépa és fehérrépa darabokkal, néhány darabka májgombóccal. A második fogás spenót volt egy főtt tojással. Próbáltam belebandzsítani mások tányérjába is, hogy a menü mindenkinek ugyanaz-e. De a mellettem lévő néni például csirkét kapott tojás helyett, a másik szobatársam pedig gombapaprikást orsótésztával. Én csípem a spenótot meg a főtt tojást, a levesben úszkáló májgombócok sem voltak rosszak, szóval az első napi ebéd letudva, pacsi és piros pont. Aztán jöttek a különféle vizsgálatok. Kifejezetten pozitív élmény, hogy a nővérek és az orvosok is mind emberségesen bántak az emberrel, és tényleg kedvesen és segítő szándékkal próbálják ellátni az összes beteget. Az én doktornőm szerintem nem sokkal lehetett nálam idősebb, ő vette fel a kórtörténetet. Érdekes, hogy még olyan dolgokat is megkérdezett, hogy hová jártam általános iskolába, ez vajon hogy függ össze a kezelésekkel? Kitértünk arra, hogy a családomban milyen betegségek fordultak már elő, hány éves valójában Batman, milyen műtéteim voltak életem során, szeretném-e megnézni a Szürke ötven árnyalatát a moziban, milyen gyógyszereket szedek és miért nem jelentkeztem űrhajósnak a NASA-hoz, ha már úgyis a súlytalanság állapotában lebegek. Jó, jó, pár kérdés nem egészen így hangzott el :-) Aztán vettek tőlem ismét vért, azt mondták, ennek az eredményétől függ majd, hogy milyen módszerrel táplálnak. Csináltak még egy EKG-t, megkopogtatták kicsit a mellkasom és a hasamat, aztán egy időre befejeztük. A doktornő félve kérdezte meg, hogy hajlandó lennék-e beszélgetni az ottani pszichológussal, mert, hogy a problémám ugye alapvetően lelki természetű, tehát egy kis terápia jót tenne. Biztosítottam felőle, hogy semmi bajom a pszichológusokkal, én magam is jó párral kötöttem már személyes ismeretséget, örülök neki, ha van erre lehetőség. Természetesen vállaltam, hogy elkezdem iszogatni a tápoldatokat, együtt fogok velük működni mindenben, ami ahhoz szükséges, hogy egészségesebben és jó pár kilóval nehezebben hagyjam el a kórházat. Csupán egyetlen kérésem volt; mivel mondták, hogy a szobában lehet enni, én csak annyit kértem, hogy ha lehet, ne álljon mellettem senki készenlétben, aki figyeli, hogy mit, mennyit és milyen tempóban eszem, hanem hagyják, hogy ha lassan is ugyan, de elfalatozgassak. Mert szeretnék mindent megenni, ha viszont sürgetnek vagy felügyelnek, az egész biztosan nem lesz jó hatással rám. Megköszönték, hogy jeleztem, és megígérték, hogy ezzel nem lesz gond, bíznak benne, hogy tényleg egyedül is meg tudom enni a kaját, nem fogom mondjuk a wc-be beleborítani, vagy érintetlenül ott hagyni. Mert ez most kell ahhoz, hogy normális formába hozzam magam. És én pontosan tudom, hogy ez így van, be kell állnom a reggeli – ebéd - vacsora menetre, nem ehetek egész nap össze-vissza, mindenféle rendszer nélkül, lehetetlen időpontokhoz és szertartásokhoz igazítva az étkezést. Plusz kell a meleg kaja is, mert az utóbbi időben ebben nem igazán jeleskedtem. Ami szintén érthetetlen, mert egyébként imádom a meleg kaját, valami furcsa módon viszont egyre jobban kerülöm, inkább csak forró levesek csúsznak le, de egy pörkölt még véletlenül sem, vagy egy jó rántott husi. Pedig a fehérjére is égető szükségem lenne.

Délután aztán jött a feketeleves (sárgarépa darabkák nélkül), érkezett a gyomorszonda. Orron keresztül. Legalábbis megpróbálták. Először egy vastagabb csövet igyekeztek letuszkolni és iszonyatos fájdalmak közepette sikerült is, de kiderült, hogy rossz helyre ment. Plusz annyira fulladoztam és öklendeztem közben, hogy végül ki kellett húzni, mert fel is sértette a torkomat és már véreseket köpködtem. Aztán hoztak egy vékonyabb csövet, amit ezúttal a másik orrlyukamon keresztül igyekeztek lekényszeríteni. Végül nagy nehezen ez a cső is lement, de ismét rossz helyre. És továbbra is fuldokoltam, szóval kihúzták. Aztán tettek egy harmadik kísérletet, az első orrlyukamon keresztül, de már képtelen voltam lenyelni, sírás közepette vették ki végül ezt is, még fél óráig fuldokoltam meg öklendeztem. Rosszul éreztem magam és bocsánatot kértem, hogy én nem hisztizni szerettem volna, vagy szabotálni a gyomorszondát, egyszerűen tényleg annyira fájt és kellemetlen volt, hogy így aztán egy levegővétel is kínszenvedés lett volna, nem, hogy még mellette egyek is valamit. De megnyugtattak, hogy látták, hogy tényleg szerettem volna, de nincs értelme jobban erőltetni, majd megpróbáljuk két nap múlva, hogy egy kicsit a torkom is megnyugodjon, mert most úgyis véresre felsebezték. Szóval kaptam helyette infúziót, három tartály folyt le az első este, meg kaptam a vacsora mellé három Nutridrink táplötyit. És akkor a vizsgálatok végeztével, pici alvást követően érkezett a vacsora. Hát nem fogtok meglepődni a kínálaton. Persze a nővér nagyon kedvesen mutogatott nekem mindenfélét, hogy van mézük (sajnos még mindig nem barátkoztam meg vele), vagy egy szelet felvágott egy kockasajttal (sajnos ettől még mindig az undor kerülgetett a sok kórházi előzményt figyelembe véve) vagy diabetikus lekvár. Hát végül a diabetikus lekvárt kértem, de cserébe két kis tubus vajat kaptam hozzá, ezt lehetett rákenni a sajnos tökéletesen ízetlen, de óriási szelet fehér kenyérre. Ami nagyon hiányzott, hogy tejterméket vagy vitamint nem kaptunk, semmi gyümölcs vagy zöldség. Persze az ebédre kapott főzelékben legalább volt valami kis spenót, de egy jó almát ettem volna, vagy egy gyümölcsjoghurtot. Ezért a második nap fel is térképeztem a büfé kínálatát, és beszereztem egy jó almát étrend-kiegészítőnek. Egy kicsit drága volt ugyan a helyi ellátó, de végül is mindent lehetett kapni, mi szem-szájnak ingere. Volt kefir, sőt még szójatej is, szendvicsek, csokik tucatjai, pár narancs és alma, sütemények, saláták, sőt még kaszinótojás is, tormás sonkatekerccsel, a bőség zavara :-) Azért a biztonság kedvéért kértem a barátnőmet, hogy hozzon be egy jó pár sajtos pogácsát, valahogy a reggeli felvágott és gépsonka is jobban fog csúszni egy pogival, mint a szeletelt kenyérrel. Ami furcsa volt, hogy a vacsora mellé kaptam két altatót, Frontint. Mondtam, hogy nekem egy is bőven elég, attól is pillanatok alatt zombi leszek, de ragaszkodtak hozzá, hogy az orvos ezt írta fel, és én csak szedjem be. Gondolom a logika az egész mögött az, hogy egy anorexiás lehetőleg egész nap csak egyen vagy aludjon, minél kevesebb kalóriát égessen el, de a kettő tényleg egy kicsit soknak tűnt, ennyire nem horkolt egyik szobatársam sem, szóval én maradtam az egynél, azzal is bőven jól aludtam reggelig. Reggel viszont érkezett újabb két tabletta Frontin, és itt most megint férfiasan-nőiesen be kell vallanom, hogy nem vettem be egyiket sem. Mert azért szerettem volna egy kicsit ki is kelni az ágyból, sétálgatni, megnézni, tudok-e internetezni valahonnan, bekukkantani a büfébe vagy megnézni, mennyiért festethetem be a szempillámat a helyi szépségklinikán. Ha viszont beveszem a két bogyit reggel, akkor annyira leszedálom magam, hogy tényleg egy darab káposztaként heverem végig a napot, ami azért mégse lenne jó. A Frontint leszámítva viszont nem kaptam semmilyen más gyógyszert, az otthoni készleteimből szedtem be továbbra is az Escitalopramot. Arra számítottam, hogy adnak majd mondjuk káliumot vagy magnéziumot, vagy kalciumot, vitamint, vagy vastablettát, de ez kimaradt. Szóval Escitalopram, Frontin és infúzió meg Nutridrink lötyik. A súlyomat a második nap reggelén mérték meg, jelentem papuccsal és teljesen felöltözve 31,7 kilóval vágtam neki a kórházi kezelésnek. Plusz a vaságy :-) Amikor a pasi meglátta a számot, csak felnevetett, hogy csomagolással együtt 31,7 kiló, az aztán nem semmi. Majdnem visszakérdeztem, hogy szerinte ez tényleg mulatságos-e, mert én annyira nem szórakozom jól. De magamba fojtottam az epés megjegyzést, csak kicsit rosszul esett, mintha kiröhögött volna. De persze tudom, hogy ez az én kis mimóza, azonnal megbántódó lelkemből fakad, és nem bántani akart vele. A második nap, amikor bent feküdtem – lévén szombat – hát még a fű sem nőtt. Reggelire ismét egy szelet fokhagymás felvágott, egy darab kockasajt, három szelet fehér kenyér. Ebédre megérkezett a cég slágerterméke; zöldborsófőzelék!!! De ezúttal beújítottak! Most nem az egy falatnyi grillezett csirke úszkált a habarásban, hanem egy egész virsli!! Lecsekkoltam, hogy a többiek is ugyanazt a prémium menüt kapták-e, nekik annyi volt a különbség, hogy ők püré formájában kapták a borsót, mellé szintén egy virsli, az előétel pedig karfiolleves. Az első napi menüt azért még kiegészítettem egy reggel vásárolt pizzás csigával meg egy táblácska csokival a biztonság kedvéért :-)

Fontos beszélnem a kezelés lelki vetületéről is. Az ugyanis, hogy bejövök a kórházba, a saját döntésem volt, én kértem, de valahol ezzel mintha becsapnám magam. Mert hiába voltak mellettem a legjobb barátnőim, akik szintén erre próbáltak rávenni, valahogy mégis egy olyan ismerőssel történt beszélgetés után vállalkoztam a kúrára, aki messze nem áll hozzám olyan közel, mint ők. Tehát nem értem, hogy az ő szavai miért hatottak rám erősebben, mint a két legjobb barátnőm tanácsa. De valahogy mégis működött a dolog, miután beszéltem vele, az volt az első dolgom, hogy segítséget kértem, hogy bekerüljek egy kórházba, de valahogy ez a döntés nem született volna meg magától, ha nincs ez a beszélgetés. Tehát én határoztam így, de valahol mégsem. A lényeg viszont az, hogy az ismerősöm őszintesége kijózanított, és egyszerűen ráébresztett arra, hogy még hitegethetem magam hetekig, hogy otthon egyedül is képes vagyok rá, hogy normálisan egyek és elkezdjek hízni, és megerősödjek, de lássuk be, ez nagyon nem megy és pont az ellenkező irányba száguldok. A barátnőm megkérdezte, hogy azok után, hogy már többször is kezeltek kórházban, vajon miért gondolom azt, hogy most segíteni fog. Mert a dolog mindig ott bukik meg, hogy a kórházban szépen feltáplálnak, elkezdek erősödni és aztán kikerülök, egy ideig még tartom a súlyom, netán picit hízom is, de aztán vészesen megint elkezdenek apadni azok a kilók, és egyszer csak egy nap arra ébredek, hogy nem megy az ágyról való felállás. És a válaszom az, hogy nem tudom. Fogalmam sincs róla, miért gondolom, hogy most más lesz, erre nincsen semmi garancia. Mert ígérgethetem én fűnek-fának, leginkább magamnak, hogy most aztán tényleg nem fogok visszaesni, igazából nem tudhatom. És ezen rágódom. Annyit tudok, hogy tényleg ez volt a jelen körülmények között a legjobb döntés, amit csak meghozhattam, mert az életveszélyes zónából ki kellett kerülnöm. De, hogy mi lesz utána, hát ez nagyon rajtam múlik. A kisördög ugyanis iszonyatosan munkálkodik odabent. Hogy ne egyél semmit… Hogy szereted a borsófőzeléket meg a virslit, mert tényleg imádom, és egyáltalán nincs rossz íze, de tényleg meg kell enni, és nem szabad kihagyni a reggelit sem, mert egyszerűen ez a dolgok normális rendje. Tudom, hogy a testem kibírná ennél kevesebb étellel is, de igenis meg kell enni az egész tányér főzeléket, és az egész virslit, és a táplötyiket és még a süteményt, amit megkívánok a büfében. A bűntudat legyőzése viszont – mint tudjuk – igen kemény dió, hiszen már három éve ezen próbálkozom. Tele vagyok kétségekkel, hogy sikerülni fog-e…. De már tényleg annyi mindent elveszítettem és annyira elmentem a végsőkig, hogy nagyon szeretnék hinni ebben. Szombat este beszéltem telefonon a legeslegbölcsebb barátnőmmel, akinek éppen megérkezett a pizzája. Megkérdeztem, milyet eszik, erre mondta, hogy négysajtosat, egy csomó jalapeño paprikával, ahogy egyszer tőlem látta. Erre nagyon összefacsarodott a szívem… Mert sokkal szívesebben lennék most vele a szobájában, szombat este, jókat beszélgetve, egészségesen és pizzát magunkba tömve, mint itt a kórterem csendjében, betegségem teljes tudatában, várva a feloldozást, ami ki tudja, hogy eljön-e. Aznap, amikor bekerültem, tele voltam pozitív várakozással, hogy gyerünk, csináljuk, hiszek magamban, mennyi fog. A második nap viszont rám köszöntött a tudat, hogy oké, hogy befeküdtem, de ez még nem jelenti azt, hogy meggyógyultam. Mert az anorexiás gondolatok továbbra is ott munkálkodnak a háttérben. És ha nem tudok normálisan elkezdeni itt enni, akkor megint oda jutok, hogy az infúziókkal ugyan feltáplálnak, de kikerülök, és megint szépen lejtmenetbe kapcsolok. Amikor pedig most ott ülhetnék a barátnőmmel, ehetném a kedvenc pizzámat és nem lenne semmi gondom. És a kórházasdit ugye csak magamnak köszönhetem. Semmi nem gátol meg abban, hogy a barátnőmmel töltsek el egy szombat estét, ahelyett, hogy a kórházban agonizálok. És egyszerűen érthetetlen, miért döntök – mert ez mégis csak egyfajta döntés – amellett, hogy a kórházban aszalódok két másik beteggel, és küzdök annak a gondolatával, hogy vajon megérdemlem-e a sajtos pogácsát vacsorára. Szerettem volna veletek őszintén megosztani, hogy bizony vannak és lesznek hangulati mélypontok, amiket váltanak majd azok a pillanatok, amikor feltétel nélkül hiszek a gyógyulásomban. Nem vagyok minden percben pozitív, de ez azt hiszem nem is lenne normális jelen helyzetben, az előzmények ismeretében. De tudjátok, hogy nem azért vagyok itt bent, mert teljesen reménytelennek látom a helyzetet. Igenis képes vagyok rá, hogy felülkerekedjek a kisördög hangján és kigyógyuljak az evészavarból, folytassam az életem és ne az okozzon gondot, hogy szállok fel a villamosra. Szóval őszintén el fogom mondani azt is, ha rossz gondolataim vannak, de a jókról és a pozitív eredményekről is beszámolok, csomagkapcsolt áru :-) Mert az út rögös, de hát végül is mihez kezdene magával az ember, ha nem lennének kihívások? :-)

A vasárnap frenetikus hangulatban telt, ezt túlzás nélkül állíthatom. Olyanfajta boldogságot éreztem, ahogy délután ültem az ágyamban, sütött odakint a nap és friss levegő áramlott be az ablakon, mint már régen. A színtiszta öröm és boldogság napja volt, amikor tényleg úgy éreztem, hogy semmi az égvilágon nem ronthatja el a hangulatomat, és így is volt. Ez nagyrészt szerintem azzal is összefüggésben van, hogy újrakezdődtek a falásrohamok. Bár nem is igazán nevezném már ezeket falásrohamnak. Régen ugyanis úgy nézett ki egy roham, hogy azonnal és feltétlenül ennem kellett valamit, semmi nem számított, iszonyatos gyorsasággal lapátoltam magamba az ételt és iszonyatos bűntudat telepedett rám már a kajálás közben is. Most valahogy az van, hogy borzalmas mennyiségeket zabálok össze, de szép lassan, kiegyensúlyozottan, nem is telek el tőle dugig, és azt érzem, hogy bármikor abba tudnám hagyni, nem okozna gondot és nem lennék tőle ingerült. Egyszerűen csak nem akarom abbahagyni, mert jól is esik, meg tudom is, hogy nem azért vagyok idebent, hogy most hónapokig nyomjam az ágyat továbbra is a 30 kilós tartományban ingadozva, egyszerűen sebességbe kell kapcsolnom. Mert ahogy a Taxi című filmben is megmondták, az 50 kilométer/órás sebességkorlátozás a gördeszkásoknak való. Én úgy veszem, hogy az 50 kilós limit nálam is csak egy ugródeszka és legalább 60 felé kell vennem hamarosan az irányt. Csak nehogy megbüntessen a rendőr, hogy túl gyorsan hajtok :-) Szóval eszek össze mindenfélét, és szerencsére nem csak egészségtelen kajákat. Édesanyám hozott nekem például rántott húst krumplival és meggyszósszal, eszegetem a sajtos pogácsákat, sok joghurtot, gyümölcsöket, persze csokikat is, sőt nasinak egy kis kesudiót, pisztáciát, meg rengeteg sajtot és tojást meg májkrémet. Mindenből egy kicsit, amit csak megkívánok, annak nem állok ellent. És olyan jó érzés!!! Attól a tudattól, hogy most aztán nem kötöm meg magam semmiben, annyival jobb a hangulatom, hogy szinte a felhők között jártam vasárnap. Bár sokan aggódva hívtak fel aznap és édesanyám is sajnos elég borongós és negatív hangulatban látogatott meg, aznap még őt is fel tudtam vidítani. Egyszerűen úgy kisimult a lelkem, mosolyogtam mindenkire, és olyan belső nyugalmat éreztem, mint az evészavar előtti napokban is ritkán, mindenkinek kívánom, hogy életében minél többször éljen meg olyan tökéletes pillanatokat, mint én vasárnap. És ahogy az előző bekezdés végén írtam, biztosan lesznek nehéz pillanatok, de a jó érzések és pozitív gondolatok mindig utat törnek, és most nagyon-nagyon hiszek magamban. Ha ennyivel jobban érzem magam attól, hogy eszek, hogy ennyire jól esik, akkor odakint sem fogom abbahagyni. És nem érdekel, ha eljutok odáig, hogy akár még kicsit dagi is legyek, egyszerűen inkább leszek egy husi, de boldog lány, akinek van életkedve, energiája, jól néz ki és nem, hogy nem okoz neki gondot, hogy feltámolyogjon a lépcsőn, hanem mondjuk zumba órákra jár, akkor szépen tömni fogom magam odakint is. Persze ez most hősködésnek tűnik, de az utóbbi napokban tényleg annyira meg sem fordul a fejemben, hogy odahaza nem fogom tudni folytatni a kajálást, hogy még én magam is meglepődtem rajta. Aztán könnyen előfordulhat, hogy ismét bebizonyosodik, hogy csak szájhős voltam, kikerülök a kórházból, aztán indul a lejtmenet. De most nem akarom magam a kétségekkel gyötörni. Menni fog és kész!! Hétfőn reggel egyébként a dokik elégedetten közölték, hogy a vérvételem alapján MINDEN a normális tartományban mozog, erre még ők sem számítottak. Azt hitték fehérje-, vagy káliumhiányom lesz, esetleg kevés lesz a fehérvérsejtek száma, de rendben vagyok :-) Ami viszont nem jó hír, hogy a hasi ultrahang kimutatta a májkárosodást, ez gondolom a TBC-re kapott antibiotikumokkal függ össze alapvetően, illetve a veséim sem pörögnek éppen a csúcson. Szóval sok víz, nuku alkohol, de ezzel nem lesz problémám :-) A kedd reggeli mérés eredménye egyébként az, hogy a kis „szándékos” falásrohamaim szépen meghozták a gyümölcsüket. Négy nagy alatt másfél kilót szedtem fel, 33,3 kilóval indítottam a hét második napját. A biztonság kedvéért kötöttem egy egyezséget a barátnőmmel. Aznap, amikor hazaengednek, megmérem a súlyomat úgy, hogy ő is lássa, és kitűzünk együtt egy célt, hogy egy hét múlva X kilóval többet kell alattam mutatnia a mérlegnek. Ha nem érem el otthon egyedül a kitűzött célt, akkor pedig egy hét múlva hozzá költözöm ismét, mert visszacsúszni nem szeretnék, sem megint abba a csapdába esni, hogy a kórházban még sodor a lendület, aztán a hétköznapokban visszatérek a kis anorexiás elefántcsont tornyomba. Ez így szerintem mind a kettőnket megnyugtat, és be is biztosítom magam, hogy a nagy elhatározásokat ne hagyjam hamvába hullani, egyem továbbra is, ami csak jól esik, mert enni igazi élvezet. És kíváncsiak vagytok, van-e bűntudatom? Van és nincs. Mert a szokásos gondolatok munkálkodnak bennem, de a gát mégis minden nap átszakad, és igenis megeszem a finomságokat, és valahogy úgy is érzem közben, hogy az éveken át tartó koplalás után egyszerűen megérdemlem. Szuper érzés, mintha simogatnák a lelkem, és még most is, miközben ezeket a sorokat írom, mosolygok közben. Hihetetlen és leírhatatlan érzés.

A vasárnap egyébként érdekes gondolatokat is hozott. Anyukám hozott ugyanis egy csomó ajándékot nekem, köztük Paulo Coelho legújabb könyvét, a Házasságtörést. Eddig három regényét olvastam, Az alkimistát, a Veronika meg akar halni-t, és a Tizenegy percet, mindegyikben találtam egy csomó olyan részt, amelyek valahogy ugyanazokat az érzéseket visszhangozták, amiket én magam is átéltem, és választ adtak néhány kérdésemre. Vigyázat most egy kis spoiler következik, tehát aki szeretné a könyvet saját maga felfedezni, az ugorja át ezt a bekezdést. Szóval az ismertető szerint: „A harmincas éveiben járó Linda megbecsült feleség, odaadó anya és ambiciózus újságíró. Szerencsés és sikeres nő, akinek mindene megvan: szerető férj, gyerekek, család, gazdagság. Mégis szorong, depressziós és a mindennapjaiban rendkívül boldogtalan.” Ahogy olvasom a könyvet, valahogy úgy érzem, hogy nem értem a nő problémáit, mert azok az érzések és tünetek valahogy nálam sosem fordultak elő, amiken ő keresztülmegy, de hát depressziós emberek között is óriási gondolkodásbeli eltérések lehetnek, mint az evészavarosok, alkoholisták vagy drogfüggők között is. Tehát bármennyire nem tudom átérezni a főhős szenvedéseit vagy magamévá tenni a gondolatait, azért érdeklődéssel olvasom a depresszió egy másik megközelítését. Ő attól fél, hogy az élete ugyan biztonságos mederben csordogál, boldog a családjával, a munkájában mindent elért, amit szeretett volna, de a hátralévő napjai már nem tartogatnak számára semmilyen izgalmat, semmilyen szenvedélyt, ő pedig beleőrül a dolgok kiszámíthatóságába. Egyben rendkívüli módon tart is attól, hogy a komfortzónájából bármi kimozdítsa, és új élményeket kelljen átélnie, mert a saját kis körülhatárolt világában biztonságban van, és nem kell kiszámíthatatlan dolgokon törnie a fejét. A leírás szerint a rutint és a kiszámíthatóságot, amelyek eddig biztonságot nyújtottak számára – hiányként éli meg. De alapvetően nem is az ő depressziós érzései indítottak el bennem gondolatokat, hanem két könyv, amelyeket Coelho megemlít a regényben. Az egyik Mary Shelley Frankenstein című műve, a másik Robert Louis Stevenson története Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esetéről. Az elsőben ugye a tudós Viktor Frankenstein létrehozza a több emberi darabból összerakott szörnyeteget, akit életre kelt. Az orvos és kutató Henry Jekyll pedig meg van arról győződve, hogy a jó és a rossz minden emberben benne van. Fáradhatatlanul dolgozik a laboratóriumában, mígnem sikerül előállítania egy különös vegyületet, amit saját magán próbál ki. Az ital hatására felszínre bukkan az ördögi énje – akit Mr. Hyde-nak hív. Jekyll azt hiszi, hogy kordában tarthatja Hyde megjelenését, de a dolgok irányítása kicsúszik a kezei közül. Hamarosan rá kell döbbennie, hogy ha az ember kiengedi a gonosz énjét, az csakhamar teljesen elhomályosítja a bennünk rejlő jót. Mint ahogy Viktor Frankenstein szörnyetege is életre kel és tönkreteszi feltalálója életét, holott gonoszsága pusztán abból fakad, hogy életében sosem tapasztalhatja meg a szeretet érzését. Ennek kapcsán elgondolkodtam, hogy vajon az evészavarosok – vagy bármely más mentális betegséggel rendelkező ember – saját maguk hozzák-e létre a bennük rejlő szörnyeteget, akit éveken keresztül táplálnak, erősítenek odabent, míg egy nap önálló életre kel és átveszi az irányítást a test és a gondolatok fölött. Hogy azok a rossz élmények, negatív tapasztalatok és fájdalmak, amiket az évek során felhalmozódnak, azok szükségszerűen összeállnak-e egy ilyen szörnyeteggé, aki aztán magához ragadja a távirányítót, és néhányan ivással, néhányan droggal, perverz szexszel vagy evészavarral reagálnak erre? De a tapasztalat azt mutatja, hogy nem, hiszen rengeteg ember képes arra, hogy feldolgozza a negatív tapasztalatokat és élményeket úgy is, hogy nem kezdi el pusztítani magát, tehát minden mentális betegség esetében van arra lehetőség, hogy leválasszuk a lelkünkről a saját kis szörnyetegünket és nélküle folytassuk tovább az utat. Tudom, hogy ez banális és pofonegyszerűnek tűnik, de valahogy most kristályosodott ki bennem, hogy nem szeretnék sem Viktor Frankenstein, sem Dr. Jekyll, sem a saját kis szörnyetegem játékszere lenni, egyszerűen csak normális életre vágyom, mindenféle extra nélkül, biztonságban és boldogan megélve a napjaimat. Amikor nem próbálok meg extra figyelmet kisajtolni másokból azáltal, hogy beteg vagyok, amivel magamat helyezem a középpontba, hiszen szegénykével foglalkozni kell, olyan elesett, segítsünk neki, simogassuk meg a buksiját, mert annyira szenved. Én nem így szeretném, hogy a barátaim és a családom odafigyeljen rám. Sokkal inkább örülnék annak, ha én és ők is büszkék lehetnének rám, nem kellene aggódniuk miattam, és ha együtt vagyunk, ne a könnyeket, hanem az örömet kelljen látnom a szemükben. Hogy ne annak örüljenek, hogy végre 35 kiló vagyok, hanem annak, hogy életet adtam az első gyermekemnek. És nem akarok az evészavar és a gyengeség mögé bebújni, azzal takarózni és ezzel igazolni azt, hogy sajnos most nem vagyok képes nagyobb teljesítményre, hiszen papírom van róla, hogy nem tudok dolgozni, mert nem tudok már úgy koncentrálni, mint régen, nem tudok kimozdulni a lakásból, mert olyan gyenge vagyok, és különben sem vagyok jókedvű, mert a depresszió maga alá gyűrt. Ebből tényleg annyira elegem van, hogy elmerüljek az önsajnálatban, és torkig vagyok vele, hogy sajnálaton keresztül igyekszem figyelmet, szeretetet és gondoskodást kicsikarni másokból. Ennek változnia kell, és most ezen leszek, nem akarok letérni már erről az útról!! Nem tudom, hogy mennyire sikerült tisztán összegezni azt, hogy mit érzek, ezek az érzések és gondolatok elég kuszák talán így első olvasásra. A lényeg, hogy most nagyon hiszek benne, hogy változtathatok az életemen. Nem mások sajnálatával és szánakozásával szeretnék figyelmet vagy szeretetet elérni. Tudatosítani magamban, hogy ha éppen egy szalmaszálat sem teszek keresztbe egy nap, és nem biztosítanak arról a nap 24 órájában, hogy mennyire különleges vagyok, ez akkor sem jelenti azt, hogy értéktelen lennék, egy olyan ember, aki nem érdemli meg, hogy a világon legyen. Szóval ahelyett, hogy az anorexiával takarózom, ideje ismét megmutatnom, hogy mire vagyok képes :-)

Szerdán odajött hozzám az orvos és külön gratulált, hogy máris szépen sikerült gyarapítani a kilóim számát, látják, hogy eszegetek, ami jól esik. Ezért nem tettek újabb kísérletet a gyomorszondára, azt mondták, hogy ha továbbra is tudok normálisan enni, akkor elég lesz az infúzió és kaptam a Nutridrink italokat. Azt mondták, hogy ha ilyen jó a vérképem, nem érzem magam rosszul, és továbbra is hízom, akkor pénteken kiengednek, szóval tényleg ez lesz eddigi életem legrövidebb kórházi kezelése. Én persze nagyon boldog voltam, mert továbbra is éreztem magamban a lendületet, hogy fog menni a kajálás otthon is, rosszulléteim egyáltalán nem voltak, és ezek szerint a laborleleteim is eléggé meggyőzőek voltak a dokik számára. Valahogy úgy éreztem magam az elmúlt egy hétben, – mert ezt a bekezdést bizony már péntek este írom, a saját kis lakásomból– mint aki szárnyakat kapott. Mint aki kivett egy hét „szabadságot” a saját életében, kimenőt kért anorexiától és őszintén mondom nektek, BOLDOG vagyok. Semmi nem rontotta el a kedvem az elmúlt napokban! Ahogy felébredtem reggel, nem volt bennem az az érzés, hogy a mai nap is mennyire hosszú és szenvedésekkel teli lesz, mert úgysem ehetek. Nem, nem, úgy voltam vele, hogy azt eszem, amit csak megkívánok, akkor, amikor kedvem van hozzá, semmiben nem korlátozom magam, és ettől olyan öröm töltött el, olyan nagyon megnyugodtam, hogy tényleg egész napokat végigettem úgy, hogy közben nem kárhoztattam magam érte, nem éreztem úgy, hogy ezért büntetést érdemelnék vagy kompenzálnom kellene a következő napon. Leginkább egyébként a füstölt sajtokat és a sajtos péksüteményeket kívánom most (főleg a pogácsát), illetve a csokoládét és a gyorséttermi kajákat. Ezekből szinte bármennyit képes vagyok eltüntetni, illetve a joghurtokat is szívesen eszem, meg májkrémet. Gyümölcsöt inkább csak a vitaminok miatt, annyira nem kívánom őket, illetve a meleg étel gondolata sem nagyon hoz lázba. Megeszem persze a meleg kaját is, de az valahogy nem tölt el akkora lelkesedéssel. Egyszerűen csak eszem és élvezem az ízeket a számban, élvezem, hogy végre nem a gyomorsav mardos belülről, hanem kellemesen domborodik a hasam, végre el tudok menni magamtól is wc-re (volt olyan nap, hogy háromszor is simán ment) és ami a legfőbb, rengeteg energiám lett!! Amennyire néha már csak csoszogni voltam képes a kórház előtt, és csigatempóban mostam meg a fogam is, ahhoz képest most úgy pörgök, mint a motolla. Sokkal gyorsabban tudok járni – oké a guggolás még nem megy, de a felállás már könnyebb – és nem érzem magam folyamatosan lassított felvételnek, mind mentálisan, mind erőnléti szempontból fényévnyi távolságban érzem magam az egy héttel ezelőttihez képest. És az a durva, hogy az elmúlt másfél évben volt már olyan, hogy 35-38 kilóra feltornáztam magam, és akkor szintén ilyen fantasztikusan jól voltam. Ezért nem értem, miért hagyom ezt folyton kicsúszni a kezeim közül, amikor ha eszek, tényleg magamra öltöm a rózsaszín szemüveget, nyugodt vagyok, nem vagyok kedvetlen és mogorva, hanem mosolygok, beszélgetek, figyelek másokra, tele vagyok energiával és úgy érzem, semmi sem állíthat meg. És most, péntek este fél hétkor is ezt érzem. Mosolygok, nézem a tévében a kedvenc sorozatomat, miközben írok nektek, mióta hazaértem, jól bevásároltam a boltban, elpakoltam, mostam, fürödtem, és annyira remekül érzem magam. Egyrészt mert ezek az apró dolgok egyáltalán nem okoztak nehézséget; kimenni a lakásból, elmenni a boltba, ezek után mosni, hajat mosni, pláne lecserélni az ágyneműt, másfél hete szinte lehetetlen küldetésnek tűnt volna. Most simán megy!! Fel sem tűnt, hogy gondot okozna, szépen kitakarítottam mindent, és butaságnak tűnik, de büszke vagyok magamra. És őszintén kívánom minden anorexiásnak, hogy ő is keresztülmenjen egy hasonló katarzison, amikor rájön, hogy ha nem köti meg a saját kezét és nem próbálja meg egész nap korlátok közé szorítani azt, hogy mit eszik, akkor ismét színekkel telik meg a világ, fel lesz töltődve egy csomó pozitív energiával és rögtön sokkal bizakodóbb lesz, meg sem fordul majd a fejében, hogy semminek sincs semmi értelme. Mert ez nekem is gyakran végigfutott az agyamon, de most feltétlenül hiszek abban, hogy tényleg egyfajta áttörést értem el az életben. Nem iszom ugyan előre a medve bőrére, hogy akkor ez most már biztosan kitart, de nem vagyok hajlandó odafigyelni a kisördög hangjára, aki azt susogja a fülembe, hogy már három éve hiába próbálkozol, most sem fog sikerülni, ez megint csak egy fellángolás. Hiszek magamban, eszek, ami jól esik és érzem magamban a rengeteg energiát. Szóval mindenkinek valóban boldogan számolhatok be arról, hogy hihetetlen jókedvűen vágok neki ennek a péntek estének. És csak, hogy tudjátok, hamarosan érkezik hozzám látogatóba legeslegbölcsebb barátnőm, és valóra válik egy héttel ezelőtti vágyam, rendelünk egy négysajtos pizzát sok-sok jalapeño paprikával, jól eldumálgatunk és az összes negatív gondolatot kizárjuk az ajtón. Mert megérdemeljük!! És TI IS!! Ez az én kis kórházi hetem története, és kívánom, hogy mindenkinek adjon egy kis erőt, hogy szabadságra tudjon menni a saját anorexiájából, legalább egy mini hétvége erejéig. :-) Ja, és miután hazaértem, megmértem magam minden ruha és pacsker nélkül, 33,2 kilóval hagytam el a kórházat, két hét múlva minimum 35-nél szeretnék tartani, ti pedig első kézből fogjátok megtudni, hogy haladok a kis célkitűzésemmel :-)