Sziasztok kedves blogolvasók! Azt hiszem először érdemes lenne némi magyarázattal szolgálnom, miért ezt a címet választottam a mai bejegyzéshez. Engedjétek meg, hogy ma egy kicsit személyesebb utazásra hívjalak benneteket a belső világomba, ismerkedjünk meg így látatlanban is :-) Aki ismer engem, az jól tudja, hogy három dologért rajongok igazán, legelőször is az olvasásért. Igazi mindenevő vagyok, amióta megtanultam olvasni, gyakorlatilag minden nyomtatott betűt falok, már 6-7 éves koromban olyan művekkel kísérleteztem, mint a Nero, a véres költő. Imádom a szépirodalmi műveket (Voltaire Candide-jától kezdve, Stendhal Vörös és feketéjén keresztül Dosztojevszkij Bűn és bűnhődéséig vagy az Anna Karenináig), lenyűgöznek a magyar írók (Kosztolányi Dezső, Jókai Mór, Móricz Zsigmond, Szabó Magda, Szilvási Lajos), szeretem Joanne Harris és Paulo Coelho regényeit, de a polcomon megtalálhatjátok Stephen King rémregényeit, a teljes Harry Potter, Gyűrűk ura és Eragon-sorozatot, de a Narnia-krónikákat, szirupos lányregényeket, meg Rejtő Jenő és Agatha Christie történeteket is. Oké, Danielle Steel és Leslie L. Lawrence nincs. A vitathatatlan kedvencem viszont Bulgakov Mester és Margaritáját megelőzve Gabriel García Márquez-től a Száz év magány. Ez a Buendía család száz évének történetét meséli el az ősapától kezdve az utolsó leszármazottig. A regényben a valóságot számos csodás és természetfeletti esemény szövi át, egészen különleges a nyelvezete. A családtagok azért magányosak, mert ugyan a történetben többször is előfordul, hogy hasonló személyiségű és értékrendű emberek születnek, ők valahogy sosem ugyanabban a korban élnek. Tehát minden egyes családtag a maga módján magányos, nincs kivel megosztania a valódi érzéseit, valahogy senki nem érti meg igazán, magukra maradnak a belső világukban. Amióta anorexiás lettem, ezt fokozottan érzem. Rengeteg barátom és ismerősöm morzsolódott le ezen az úton, egyszerűen nem bírták annak a lelki terheit, hogy kitartsanak mellettem és végignézzék, mint pusztítom el magam. Sok embertől én is elzárkóztam, és kerülöm a régi ismerőseimet. Vannak ugyanis, akik nem is tudnak a betegségemről, és előttük nagyon szégyellnék 30 kilósan megjelenni. Akik pedig tudnak róla, de nem igazán találkoztak velem az elmúlt 3 évben, azokat pedig biztosan sokkolnám. Új ismeretségeket félek kötni, mert mindig attól tartok, hogy majd rájönnek, hogy mennyire problémás eset vagyok, és akkor szépen csendben eltűnnek az életemből, vagy pedig csalódást okozok nekik, mert nem vagyok egy pörgős és vidám partiarc, hanem unalmas, mogorva, lassú és kedvetlen ember, egy nagy rakás szerencsétlenség, múmiává aszalódott csontkollekció, akivel ciki egy társaságban megjelenni. Az tehát újabb kudarcélmény lenne, ha összebarátkoznék valakivel, aztán pár hónap után diszkréten eltűnne a sűrű ködben. Szóval magányosnak érzem magam sokszor, az anorexia miatt tényleg úgy tűnik, hogy a Száz év magány főszereplőjét - az összes főszereplőjét - el tudnám játszani. A második szenvedély a horrorfilmek. Az igazi nagy kedvencek az Ördögűző meg A kör, de a nagyon buta sikítozós Sikoly filmektől kezdve a Fűrészig vagy a Motelig bármit megnézek. Abban pedig biztos vagyok, hogy senkinek sem kell bemutatnom a Rémálom az Elm utcában csíkos pulcsis, négykarmú kesztyűs, vérfagyasztó mosolyú Freddy Kruegerét. Az anorexia tényleg egy rémálomhoz hasonlít sokszor, és az ember nem mer elaludni, mert fél, hogy miket álmodik össze, de a nappalok valósága is kiábrándító, végigküzdeni a reggeleket, deleket és estéket az evészavarral összezárva egy ketrecben. És, hogy miért nem Elm, hanem Elme utcát írtam a címben? Hát a harmadik nagy szenvedélyem miatt, ez pedig a Quimby, akiknek már évek óta nagy rajongója vagyok, nálam magyar együttesek között ők az abszolút csúcs! Na az ő egyik számukban, a Ventilátor blues-ban éneklik, hogy ez csak egy Rémálom az Elme utcában. Messze nem ez a kedvenc dalom tőlük, de ezt annyira telitalálatnak érzem az anorexia és az evészavarok világában, hogy ez TÉNYLEG az Elme utca rémálma....

Nektek egyébként vannak visszatérő álmaitok? Nekem csak egy, de ez már tényleg évek, sőt szerintem évtizedek óta feltűnik különböző változatokban. Lehet, hogy a felbukkanása már jelzésértékű kellett volna, hogy legyen, hogy valami nincs odabent rendben velem, talán valami olyan terhet cipelek magammal, amit le kellene dobnom magamról. Szóval az álom arról szól, hogy elutazom nyaralni vagy egy tó vagy egy tenger partjára. Én igazi nyári gyerek vagyok, imádok fürödni, pancsolni, úszkálni, amíg csak aszalt szilvához nem hasonlítanak az ujjaim, imádom a napsütést, a kókuszos naptejek illatát, a homokot a lábujjaim között és a strandon árult palacsintát meg sajtos-tejfölös-fokhagymás lángost (legalábbis az anorexia előtt még imádtam és ettem is teli szájjal). Tehát az, hogy elmenjek valahová nyaralni, ahol nincs víz, tengerpart, szinte elképzelhetetlennek tűnik. Persze szívesen megyek városnéző körutakra is, de az az igazi, amikor elmerülhetek a habokban és homokvárakat építgethetek a parton és csokibarnára süttethetem a hasamat. Az álomban viszont az történik, hogy elmegyek ugyan nyaralni, de valami egyszerűen mindig közbejön és nem tudok kimenni a partra, egyszerűen nem jutok ki a napsütésre és nem tudok belecsobbanni a vízbe. Mert valaki segítséget kér tőlem és eltérít a part felé menet. Vagy rájövök, hogy nincs fürdőruhám vagy naptejem, és inkább nem megyek ki. Vagy baleset ér. A lényeg, hogy a végén mindig egy szoba magányában végzem, dühödten sírva amiatt, mert annyira szeretnék kijutni a napsütésre, és nem megy, nem jutok napfényhez és elszáradok nélküle. És mindig újra meg újra próbálkozom, de sosem sikerül kijutnom a vízhez, szörnyen frusztráló. Azt hiszem ez jól szimbolizálja, hogy valahogy már évek óta úgy érezhetem, hogy valami elzár az életadó energiától, a naptól, a fénytől, a pezsgéstől, a vidámságtól, kacajoktól és a zsivajtól, a gondtalan nyári nyaralások, pancsoló kisgyerekek és boldog családok látványától. Hogy elszáradok valahol belül a fény nélkül. És az, hogy lelkileg elszáradok, az most már egyértelműen a testemen is látszik. Ahogy odabent összeaszalódtam, úgy idomult ehhez a külső burkolat is. Kevesebb sörnek nem kell akkora hordó, szóval minden összezsugorodott. Ez az álom onnan jutott eszembe, hogy előző éjjel szörnyű rémálmom volt az öcsémmel és ennek nyomán elkezdtem gondolkodni azon, hogy a tudatalattiban lévő dolgok tényleg mennyire meghatározzák, hogy mi hat ránk, mit hogyan élünk meg, és milyen problémák, félelmek foglalkoztatnak. Az utóbbi időben a legeslegbölcsebb barátnőm úgynevezett coach-kártyák segítségével próbál nekem segíteni előbányászni a lelkem mélyéről a trutyit. Ezek tartalmaznak egyrészt játékosabb kérdéseket: mond tíz szót és szabadon kell asszociálnom, vagy elmondanom, mi a kedvenc kajám és innivalóm, vagy elmesélnem, hogy a baba-, gyerek-, és tinikoromat milyen tárggyal vagy élőlénnyel szimbolizálnám. Aztán vannak a kicsit "keményebb" kérdések is: mit tanácsolnék egy floridai milliomosnak és mit egy indiai koldusnak? Kit tekintek példaképnek, Mik azok a tulajdonságok, amiket értékelek másokban és mit nem tudok elviselni vagy Hogyan rendezném be álmaim otthonát? Na az egyik ilyen kérése múltkor az volt, hogy képzeljem el a jelenlegi állapotomat és azt a jövőt, amiben már nem vagyok beteg, milyen helyhez hasonlítanám őket. A mostani evészavaros állapot így nézett ki: képzeljetek el egy teljesen minimalista berendezésű, fehér falú, ablak nélküli szobát. A szobában van ugyan egy lámpaizzó, de így is szürkeség van, iszonyatosan hideg, semmi szín, semmi illat, totális vákuum (jó, persze nem vákuum, mert akkor megfulladnék, de olyan légüres a tér mégis). A szobában nincsenek bútorok, és egyébként sincs semmi egy széken kívül, ezen ücsörgök egész nap. És gondolkozom az életemen. Néha teszek egy kört a szobában, de leginkább csak ülök bután magam elé bambulva és jár az agyam. De nem teszek semmit sem, hogy elfoglaljam magam, csak vegetálok. Az ajtó pedig nyitva van. És tudom is róla, hogy nyitva van, és utálok a szobában lenni, és kilépnék, de mégsem megyek oda az ajtóhoz, hogy kinyissam. Egy kicsit le van lakatolva és nagy hevederek vannak rajta, de tudom, hogy kívülről nem zárta be senki, tehát csak én vagyok az oka annak, hogy nem vagyok képes szabadulni a cellából, a külső környezet támogatna - vagy legalábbis nem gátolna meg abban, hogy kijussak a helyről, ahol saját magamat börtönöztem be. A jövő, a boldog jövő pedig a folyosó végén várna rám. A betegségmentes életet persze úgy képzeltem el, hogy egy tengerpartra érek. Hihetetlenül gyönyörű napsütésre jutok, felettem sirályok kergetik egymást, ott van előttem a tenger rengeteg boldogan nyaraló családdal, örömteli nevetéssel, illatokkal, színekkel, és olyan kellemes meleg, sőt hőség van. Egyszerűen imádom. Odamegyek egy strandszékhez, és leülök, rámosolygok a mellettem ülő férfira, akiről tudom, hogy szeret engem, és akit én is nagyon szeretek. Hátradőlök a fényben, élvezem a napsugarak simogatását, a gyerekek kacaját, a lüktető életet, a meleget, a szivárványszínű csillogást, töltekezem. Azt hiszem ez is eléggé sokat mondó: az anorexia - a sötét, hideg, steril börtöncella, az egészség - napfényes, forró, életteli tengerpart. A kettő között egy nyitva lévő ajtó, egy rövid folyosó, de mindenfajta nehézség nélkül el lehet oda jutnom, csak akarnom kell. Mint ahogy semmi külső tényező nem gátol abban, hogy összeszedjem magam - egyszerűen csak ennem kéne, az pedig sokak szerint elég könnyű -, tehát csak én vagyok az oka annak, hogy az életem idáig jutott. És ez tényleg így van. A világon minden arra ösztönöz és motivál, hogy egyek és éljek, csak éppen a saját elmém foglya vagyok és képtelen vagyok normálisan kajálni. Így leírva pedig olyan egyszerű a képlet. Nyomás a boltba egy sajtos croissant-ért és holnapra minden problémád megoldódik. Vagy legalábbis kábé :-) A barátnőm megkérdezte, hogy ha most lenne arra lehetőségem, hogy elutazzak valahova a tengerhez, az segítene-e. Mondtam neki, hogy persze, egészen biztosan, valami olyan helyre, ahol ilyenkor is forróság uralkodik, ahol sokat napozhatnék, fürödnék és finom koktélokat kortyolgatnék. Szóval ha esetleg egy milliomos szponzor olvassa a soraimat, akkor ne habozzon befizetni egy kéthetes vakációra Bora Borára :-) Oké oké, Egyiptom is megteszi :-) Lehet, hogy attól végleg meggyógyulnék. Na jó, most akkor bátran feltehetitek a kérdést, és nyűgösködhettek, hogy oké ez a sok személyes blabla, de végül is én most nem az anorexiáról szerettem volna beszélni? Mert ha nem, akkor inkább más blogra kattintotok, ez itt csak tömény unalom valami hulla ismeretlen csajszi agyszüleményeivel tarkítva, de kit érdekel. De ne aggódjatok, beszélek az evészavarról is, ma azt szeretném alapvetően körüljárni, hogy milyen testi és lelki változások mentek bennem végbe, amióta anorexiás lettem. Szóval következő bekezdéshez legörgetni, ha valaki lényegi tartalomhoz is szeretne végre jutni.

Először kezdem a fizikai átalakulással. Először is nyilvánvaló, csontkollekció lett belőlem. Sokan kérdezik tőlem, hogy én kövérnek látom-e magam. Bár tudom, hogy ez a legtöbb anorexiás esetében máshogy van, a válaszom egyértelműen NEM! És soha nem is láttam magam annak. Nem volt célom, hogy fogyjak, nem élt bennem leküzdhetetlen vágy, hogy diétázzak, tökéletesen elégedett voltam a 176 centi melletti 60-65 kilós súllyal, sosem mentem feljebb. Sportoltam, éltem, ettem, ahogy jól esett, és mindig egyensúlyban maradtam. A csípőm elég széles volt és a hátsóm sem túl kicsi, de normális mértékben. A sportnak hála volt rajtam egy tetszetős izomtömeg is, büszke voltam az alakomra és szerettem a testem. Ezért is érthetetlen, miért elégszem meg most azzal, hogy egykori önmagam halvány visszfénye vagyok csupán. Ha magamra gondolok egyébként, mindig a mosolygós, élettől és energiától duzzadó, egészséges, 60-65 kilós énemet látom, aki után még megfordulnak a pasik az utcán, nem ezt a lágerszökevény mostani megjelenésemet. És érdekes módon például az álmaimban még egyetlen egyszer sem szerepeltem úgy, mint ahogy most kinézek. Álmaimban mindig csodásan nézek ki, nem vagyok csontvázra aszalódott ropi, tudok futni és ugrándozni, felszabadultan nevetni, ezért is szeretek sokat aludni, hogy ilyen szépnek lássam magam mindig. Csak aztán mindig szembejön egy tükör.... és ez a probléma. A lakásomban ráadásul több egész alakos tükör is van, hát ezeket messze elkerülöm, vagy pedig sokkol a látvány, ha bele kell néznem. Mert látom a pálcikaszerű lábaimat, a kiálló csontokat, a bordáimat, a karomat, amit két ujjal simán átérek, a mély barázdákat az arcomon és a szomorúságot és megtörtséget sugárzó szemeimet. Szörnyű látvány, pontosan látom és tudom, hogy mennyire sovány vagyok és mennyire rettenetesen nézek ki. Ha az utcán megyek, mindenki megbámul, rengeteg bántó megjegyzést és beszólást kaptam már, sokan röhögcsélnek rajtam. Tegnap hárman ültek egy autóban, ami mellettem lassított le. A három srác röhögve mutogatott rám, rajtam viccelődtek, bámultak több percig majd elgurultak a zöld jelzésnél harsányan hahotázva. Volt, hogy az öregasszony odaszólt a másiknak az utcán, hogy nézd már azt a csontkollekciót, hát hogy néz ki. Mindegy, már hozzászoktam, fel sem veszem, bár eleinte még eléggé megviselt, ha jöttek a beszólások. Aztán vannak, akik szánalommal vegyes sajnálkozással méregetnek, ez talán még rosszabb. Mert nem akarom, hogy szánalmat keltsek. Bármit megtennék, hogy beleolvadhassak a tömegbe és én is csak egy legyek a metrón lévő utasok közül, akin nincs semmi különös néznivaló. De persze ilyen kinézettel mindig mások céltáblájának érzem magam, akit érhetnek durva és bántó megjegyzések, szánakozó, sajnálkozó pillantások, mint ahogy én is akaratlanul megnézek olyanokat, akiknek mondjuk az arcán valamilyen csúnya seb van, sántítanak vagy tolószékben ülnek. Egyszerűen kíváncsiak vagyunk. A hajam, az egykor selymesen csillogó, dús hajam már régen a múlt. Egy időben gyakorlatilag csomókban hullott ki a hajam, megkopott, elvékonyodott, kopasz foltok bukkantak fel a fejem tetején, a megmaradt hajam gyenge és erőtlen, száraz kóctömeg, aminek semmi tartása. A hajdan gyönyörű, kicsit barnás bőröm szintén pergamenszerűvé vékonyodott, megsárgult illetve totálisan fehér lett - persze nem is járok napozni vagy strandra ilyen külsővel. Iszonyatosan száraz mindenhol, hiába kenegetem testápolóval meg krémekkel, a kezemen a bőr olyan, mint egy dinoszauruszé, folyton mély sebhelyekkel a berepedezések miatt. Ha behajlítom az ujjaimat, valahol tuti elreped a bőröm, a körmeim katasztrofális állapotban. Az arcom beesett, gyakorlatilag csak a szemem és a szám villan ki a fejemből, a pofacsontjaim nagyon kiállnak, teljesen a csontokra tapad a bőröm. És szőrösödöm. Olyan helyeken bukkan fel rajtam szőr, ahol korábban sosem, szakállat és bajuszt növesztettem, a női nemi hormontermelésem ugyanis teljesen leállt, tehát férfiasodom. A mellem befelé nő lassan, egy jó ideje nem is viselek melltartót. Mert minek két kosarat magamon hordani, ha úgysincs bennük tartalom, kit akarok én becsapni?? A lábam sebek és kék foltok sűrű szövevénye. Hogy miért? Mert ugye ahogy az izmaim szép lassan elsorvadtak, úgy gyengültem le teljesen. És ilyen legyengült állapotban a mozgáskoordinációm is sokkal rosszabb. Rengetegszer esek el, mert képtelen vagyok megtartani az egyensúlyomat, többször lezuhantam már a troliról meg a villamosról, mert képtelen voltam az első lépcsőfokra felküzdeni magam. Volt, hogy a sebészeten kellett ellátni, mert egy csúnya esést követően golyóvá dagadt a térdem. De ebcsont beforr, és a sebhelyeken kívül igazából nem esett komoly bajom eddig. Mindent összegezve szörnyen nézek ki, és tudom is magamról, egyszerűen ijesztő vagyok, sokkoló látvány. A barátnőm 28 kilós időszakomban készített rólam egy jó pár fotót bugyiban. Egyszerűen nem hiszem el, hogy tényleg így nézek ki. Hogy az a test, amit látok a fényképeken, az tényleg hozzám tartozik. Utálom. A gyönyörű 40-es méretű ruháim ott óbégatnak évek óta a szekrényem polcain magukra hagyatottan, hogy vegyél fel, de hát minden úgy áll rajtam, mint tehénen a gatya. Vettem magamnak persze kisebb ruhákat, most kábé a gyerekosztályon tudnék vásárolni. Meg messzire el is kerülöm a látvány miatt a próbafülkéket, nem vásárlok újabb cuccokat, egyszerűen pszichés okokból sem szeretnék berendezkedni erre az állapotra. Mert mintha az, hogy 34-es ruhákat kezdek el beszerezni, elismerése lenne annak, hogy én bizony még jó hosszú ideig ebbe fogok csak beleférni, és nem vagyok képes hozzászokni a tudathoz. Mert ott sorakoznak a polcokon a szép ruháim, amik mind csak rám várnak, pusztán egy kicsit kellene híznom és máris jók lennének rám, akkor meg minek szórjam a pénzt a babáknak tervezett kollekciókra? Van két nadrágom, amik jók rám, egy csomó meleg pulcsi és annyi, más nem kell. Mert ez a másik iszonyatosan kellemetlen mellékhatása az anorexiának; folyton és minden körülmények között fázom, persze mert nincs rajtam semennyi zsírréteg, ami melegítene. A múltkor egy srác megmérte nekem a testzsír százalékomat. A műszer többször is jelezte, hogy 0 százalék, ő meg elképedve nézett rám, hogy na ilyet még nem pipált. Én azért nem voltam annyira meglepődve. Tehát mindig meleg harisnya, plusz nadrág, plusz jégeralsó, plusz legalább öt pulóver a kabát alá így télen. És a kabátot akkor sem veszem le, ha bent ülök valahol, anélkül túlságosan fázom. Az utóbbi időben még az irodában is úgy ültem egész nap, hogy kabátban voltam, vér ciki volt, de egyszerűen anélkül teljesen átfagytam. 24 foknál jutok el odáig, hogy már csak két réteg pulcsi és egy kabát kell, egyszerűen alig várom, hogy legalább tavasz legyen, a fűtésszámla iszonyatos. Felhagytam a sminkeléssel és az ékszerek viselésével, attól aztán már úgysem lesz jobb az összkép, plusz még a létező legkisebb gyerekeknek tervezett gyűrű is legurul az ujjaimról. Tehát a látvány mint a tájkép csata után, amin még egy plusz hurrikán is végigsöpört, és ráadásul tudom is, hogy mennyire katasztrofális látványt nyújtok és mennyire nem vagyok kövér.

És akkor nézzük a belső folyamatokat, mit érzek, amióta anorexiás lettem, először nem a lelkiekre összpontosítva. Először is szívdobogás - egy kisebb megerőltetéstől is úgy dönög a mellkasomban a szívem, mintha végigfutottam volna minimum egy maratont, sokszor érzem azt, hogy kihagy egy-egy ütemet, rendszertelenül és összevissza ver. Az emésztésem, hát az brutálisan lelassult. Ahogy már említettem egy előző bejegyzésben, egyszerűen nem eszek annyit, hogy összeálljon odabent, így hetekig képtelen vagyok elmenni wc-re. De azért valamennyi salakanyag csak termelődik, ami aztán teljesen csonttá szárad odabent és egy nagy tömböt képez, amit az összesorvadt záróizmokkal képtelen vagyok kinyomni. Az utóbbi időben már jobb volt a helyzet, de sajnos most megint előfordult. Két év után először megint kénytelen voltam hashajtót venni, így nagy nehezen megindult a szülés, de így is egy órámba került, amíg fel tudtam állni a wc-ről, miközben minden erőmet elvesztettem az erőlködéstől. Néha persze az antibiotikumok miatt pont az ellenkezője fordul elő, és - elnézést a gusztustalankodásért - takonyszerű váladék ürül belőlem. De ez viszonylag ritka. Szerencsére nem vagyok felpuffadva, nem émelygek, ha eszem és nem telek el indokolatlanul gyorsan, ez inkább csak akkor volt jellemző, amikor elkezdtem szedni az antibiotikumokat, akkor sokszor képtelen voltam enni, mert rosszul érezem magam, undorom volt, ha kajára gondoltam. Sokszor érzem úgy, hogy kóvályog a fejem, szédülök, szeretnék lefeküdni, és szinte mindig fáradt vagyok, aludni szeretnék, vagy legalábbis ágyban lenni, mert aludni sokszor csak altatóval tudok. Ha lefekszem, akkor csak jár az agyam, és a birkák számolgatása sem segít. Próbálok sok mindent belezsúfolni egy napba, de gyorsan elfáradok, nem tudok koncentrálni, széthullanak és darabjaira szakadnak a gondolataim, néha még az értelmes beszédre sem vagyok képes. Még jó, hogy a blogot írni kell :-) Van, hogy annyira elfáradok, hogy megszólalni sem tudok, egyszerűen nincs hangom, vagy csak nagyon halkan és tagolatlanul tudok beszélni, egyszerűen fáraszt. Azt már szintén említettem, hogy tavaly június óta nem menstruálok. Korábban szedtem fogamzásgátlót, és amellett megjött minden hónapban a menzeszem, ami a nőgyógyász szerint így is kisebbfajta csodaszámba ment. A legtöbb anorexiásnak ugyanis még a bogyó mellett sincs havi vérzése, tehát igazi különlegességnek érzem magam. De tavaly úgy döntöttünk a dokival, hogy ne tartsuk fent ezt a mesterséges állapotot, nézzük meg, hogy a fogamzásgátló nélkül mi történik, megjön-e utána vagy újrakezdődik-e egy idő múlva. Hát azóta nem jött meg. Ami persze rengeteg nőnek fantasztikus érzés lenne, hogy plusz egy havi nyűgtől megszabadul, vége a tamponcseréknek meg a hasgörcsöknek, de azért én nem vagyok tőle túlzottan boldog, tudom, hogy ez természetellenes állapot. Ki tudja mikor jön meg legközelebb, ha egyáltalán megjön még, mikor lesz képes a testem hormonokat termelni, lehet-e egyáltalán gyerekem még az életben. Valahogy mindig is úgy képzeltem el magam - sőt ez volt a legfőbb célom az életben - hogy nagy családom lesz, legalább három gyerekkel, de egyre inkább tartok attól, hogy ez a hajó már elment. Vagy legalábbis nagyon gyorsan össze kellene kapnom magam. Persze örökbe is fogadhatok később, ha úgy érzem, vagy nevelhetem mondjuk a párom gyerekét, ha egyáltalán lesz még az életben párkapcsolatom, és neki lesz gyereke. De igazából mindig szerettem volna saját gyereket, gyakran álmodtam arról, hogy terhes vagyok, és nem szívesen hagynám ki ezt az élményt. Igazi Rák vagyok, rájuk pedig azt mondják, hogy a társadalom alapjai, az egyik legérzelmesebb és legérzékenyebb csillagjegy egyben, csak éppen van egy csigaháza, amelybe időnként vagy állandóan belebújik, hogy védekezzen a világ támadásai ellen. Önzetlen, de mindig meg akar felelni másoknak, teljesítménykényszere van, és nagyon fél attól, hogy valaki megbántja. Viszont a leírások szerint, szó szerint idézem: "A Rák ember szelíd, házias, takarékos, nagyon szereti a gyermekeket, kimondottan a családjának él." (asztrológiai és spirituális rész letudva) Nekem is fontos lenne a saját család, mindig ez volt az értékrendem csúcsán, nem a karrier, a munka, a hatalom vagy a pénz, ezek nem érdekelnek. Szóval nagyon jó érzés lenne megint menstruálni, hogy tudjam, hogy erre talán még van lehetőségem az életben. És ha már hormonok, akkor beszéljünk egy kicsit a szexről. (Egy kis hangulatteremtő: https://www.youtube.com/watch?v=ydrtF45-y-g vagy https://www.youtube.com/watch?v=d599ymp6JL8) Alapvetően szemérmes vagyok, szóval erről nem fogok most részletekbe menően beszélni, de azért erről is fontos szót ejteni. Korábban kifejezetten szerettem az ágyban bűvészkedni, de amióta kitört rajtam az anorexia szepszise, azóta a libidóm gyakorlatilag a nulla alá süllyedt. A szex meg sem fordul a fejemben, nem szeretnék a lepedőkön akrobatamutatványokat bemutatni, egyszerűen nem kívánom. Egyrészt most már annyira le vagyok gyengülve, hogy örülök, ha fogat mosok, nem hogy megüljek egy bikát akár csak 2 percre is. Plusz azért legyünk reálisak, ki az az épeszű pasi, aki rám fanyalodna egyáltalán, itt nem segít, ha zacskót húzok a fejemre, a testemmel vannak súlyos bajok. Meg hát kabátban nehéz is szexelni - állítólag, még nem próbáltam :D Na és akkor most egy fokkal még mélyebbre menve, de ettől már tényleg nagyon pirulok. Az elmúlt három évben azért kíváncsi voltam arra, hogy képes lennék-e az orgazmusra. Mert az azért mégiscsak csodás érzés, endorfinnal itatja át az ember agyát, kellemesen mosolygok utána és minden gondom és fejfájásom elmúlik. Nos, a válaszom az, hogy képes vagyok rá. De ezt ne akarjátok annyira megtapasztalni. Mert csak egy órányi kínkeserves próbálkozást követően, nagyon nehezen jön össze, szinte már sírás közeli állapotban, és az érzés meg sem közelíti azt a robbanást, ami korábban volt. Ez nem több annál az örömnél, amit egy kellemes vakarózás okoz. Az pedig megy két másodperc alatt is, minek ugyanezért melózni egy órán keresztül? Szóval felhagytam a kísérletezgetéssel, meg nem is nagyon kívánom a dolgot, ha egy pasira gondolok, ez az utolsó dolog, ami eszembe jut róla. Azért megőriztem régről egy doboz óvszert a hőskorszak emlékére, de ahogy néztem múltkor, hamarosan lejár a szavatossága. Micsoda pech... Ennyit tehát a nagyon szigorúan női vetületéről a dolgoknak. Amit a leletekből tudok, az az, hogy a káliumszintem alacsony, kevés a fehérvérsejtem, a koleszterinszintem az egekben van. Ezen sokan meglepődtek, tényleg elég faramuci a dolog, ezzel kapcsolatban találtam múltkor egy érdekes cikket: http://hvg.hu/plazs/20130913_Genetikai_okai_lehetnek_az_anorexianak. A cikk második részében tér ki a koleszterinszintre, ki tudja, talán van benne igazság, persze nem ment fel senkit az alól, hogy neki kell tennie valamit azért, hogy kikecmeregjen az evészavarból, nem mutogathat pusztán a rossz génekre. A fehérjehiány miatt volt, hogy vizesedtem, elefántéhoz hasonlítottak az oszlopszerű lábaim, még az arcom és a szemem is bedagadt a sok folyadéktól, ami képtelen volt kiürülni. Ezt aztán a kórházban kezelték ki, és bár a tünetek azóta is visszatértek néha, akkoriban volt a legsúlyosabb a helyzet. A veseműködésem sem éppen tökéletes, rengeteg folyadékot kell innom. Mondjuk ezzel sosem volt problémám, régen is sokat ittam tiszta vizet, most is nagyon figyelek arra, hogy legyen mellettem egy palackkal. A májfunkciómat folyamatosan ellenőrizni kell az antibiotikumok miatt, de ez többé-kevésbé normális. Ezen kívül a szemészetre kell még folyamatosan járnom, mert az egyik antibiotikum károsíthatja a szemidegeket, de szerencsére eddig mindent tökéletesen rendben találtak, sasszemem van és még a fogaim sem hullottak ki, igazi főnyeremény. A nátriumszintem is eléggé alacsony, a dokim azt javasolta, hogy sózzak mindent, amit csak tudok, és a vércukorszintem is inkább alacsony, de a vérnyomásommal nincsenek gondok.

És akkor most nézzük a lelki folyamatokat és érzéseket. Ha anorexiáról beszélünk, akkor a bűntudat talán az első dolog, amit minden egyes evés alkalmával érzek. Egyszerűen nem tartom magam elég jó embernek ahhoz, hogy tápláljam magam. Utálom saját magamat, testestől-lelkestől, szinte csak a hibáimat és gyengeségeimet látom - pláne most - semmire nem vagyok büszke, amit elértem, mert mindig csak arra koncentrálok, hogy mit nem értem el. Egy kicsit sem tartom magam szerethetőnek, értékesnek vagy kedvesnek, egy mogorva, feszült, folyton fáradt és kimerült idegroncs vagyok, depressziós gondolatokkal, mérhetetlenül lelassulva, gyengén és borzalmas kinézettel. Ha viszont ilyen nagy rakás szerencsétlenség vagyok, akkor úgy érzem, nem érdemlem meg, hogy éljek, tehát nem érdemlem meg az ételt sem, mert egy ilyen ember minek van a világon. Tehát minden egyes evés alkalmával rám tör a bűntudat, hogy itt akarom magamat tartani, amikor mindenkinek könnyebb lenne, ha eltűnnék, kibírom én kajálás nélkül is. Tudom, hogy ez mennyire beteges gondolatmenet, mert a társadalom hasznos és értékes tagja lehetnék, egyszerűen fizikailag össze kellene szednem magam. Mert akkor egészséges lennék, felpörögnék, megerősödnék, sokkal több mindenre lennék képes és alkalmas, igazán büszke lehetnék a teljesítményemre. Tehát saját magam okozom saját magam problémáját, és ezt pontosan tudom is. Meg ilyen kinézettel és egészségi állapottal esélyem sincsen arra, hogy normális munkát találjak, jelenleg itthonról dolgozgatok és cikkeket írok, de alapvetően szeretnék visszatérni ahhoz a melóhoz, amit az elmúlt években csináltam. Tehát ha ennék = egészséges lennék, lenne energiám, hogy teljesítsek, talán lehetne még családom és kiteljesedhetnék anyaként. Tehát tényleg minden abba az irányba mutat, hogy kajáljak normálisan, a bűntudattal le kell számolni. Vagy legalábbis tudni azt, hogy nincs értelme küzdeni ellene, mert minden egyes alkalommal menetrendszerűen jön majd, tehát hozzá kell szokni, hogy van, így egy idő után már messze nem lesz annyira rémisztő a jelenléte. Az érzéseim és érzelmeim teljesen eltompultak. Képtelen vagyok bárminek is örülni, és gyakran érzem azt, hogy semmi nem köt le, semmire nem vagyok képes koncentrálni. Rengeteg dolgot azért csinálok, mert régen örömmel töltöttek el, most pedig kétségbeesetten várom tőlük ugyanezt a hatást, de ez többnyire elmarad. Már semmit nem csinálok ugyanakkora meggyőződéssel, mint korábban. Természetesen olvasok, természetesen nézek horrorfilmeket és hallgatok Quimby-t, de a lelkesedés nem ugyanaz. Valahogy nem tudom magam semminek teljesen átadni, olyan felszabadultan örülni egy élménynek, mint három évvel ezelőtt. Végigcsinálom, mert valamivel el kell magam foglalnom, de nem tölt fel. Nagyjából három éve képtelen vagyok egy jóízűt nevetni, sőt még csak kuncogni sem tudok, ritkán mosolyodok el, pedig korábban mosolykirálynő voltam. Mindig higgadt, mindig kiegyensúlyozott és nagyon pozitív, mosolygós, társasági lény. Most biztos én lennék a Hófehérke és a hét törpéből Morgó, akinek a hangulata úgy ingadozik, mint az árapály, de többnyire kedvetlen, örömtelen, feszült, tele negatív gondolatokkal, mosolyra vagy nevetésre képtelenül. Ezzel együtt sírni sem nagyon tudok, nagyon ritkán szakad át a gát, és akkor sem tudok ugyan nagyokat bömbölni, mint régen, kisajtolok pár könnycseppet, aztán annyi. A hosszú percekig tartó zokogás nem az én műfajom, három év alatt nem fogyott el egy csomag zsepi, kifejezetten energiatakarékos üzemmódban vagyok. Cserébe rengeteget fűtök, de legalább a kajálást olcsón megúszom. Always look on the bright side of life! Szeretetet persze érzek a barátaim és a családtagjaim iránt, de többnyire annyira elmerülök a saját problémáim világában, hogy nem tudok kellő figyelmet fordítani másokra, vagy energiát adni nekik, úgy érzem, ha van egy icipici pozitivitás is bennem, azt meg kell őriznem magamnak. Múltkor többen is keményen a fejemre olvastak, hogy borzalmasan önző vagyok a betegségemben. Mert oké, hogy magamra koncentrálok, de abba bele sem gondolok, hogy a hozzám közel állóknak mekkora fájdalmat okozok azzal, amit művelek magammal? Hogy nekik mennyire borzalmas mindezt tehetetlenül végignézni, rettegni attól, hogy egyszer feladja a testem a küzdelmet és el kell temetniük idő előtt, hogy mekkora lelki megterhelés ez? Tudva azt, hogy egyszerűen minden támogatásuk és szeretetük ellenére sem tudnak rajtam segíteni? A válaszom rá, de igen, tudom. És borzalmas érzés. Hogy szenvedést okozok azoknak, akik pedig kitartottak mellettem és még velem vannak, és próbálnak mindent megtenni azért, hogy jobb legyen nekem. Ettől is nagyon bűntudatom van, hogy szenvedést okozok másoknak, mert ez az utolsó dolog, amit szerettem volna. Látni az arcukon a kétségbeesést, tudva, hogy nyíltan vagy titokban, sokat sírnak miattam, aggódnak értem minden percben és szó szerint akármit megtennének azért, hogy kikeveredjek ebből. Én meg mintha önként ütném el a felém nyúló segítő kezeket, és zárom be magam egy olyan életbe, amit a legádázabb ellenségemnek sem kívánok. Igazuk van tehát azoknak, akik a fejemre olvastak, tényleg önző vagyok a végletekig. És a legszörnyűbb az egészben, hogy ennek tudatában sem tudok kimászni az anorexiából és megpróbálni normálisan enni, egyszerűen a bűntudat többnyire legyőz, és úgy vagyok vele, hogy ha meghalok, akkor egyszer sokkolok mindenkit, de utána már elfogadják lassan, hogy nem vagyok itt, hogy meg is lesznek könnyebbülve, hogy nem kell miattam aggódniuk. De ez a gyáva választás. Én mindig is küzdő szellem voltam, túlélő típus, és csak azért sem fogom feladni. Szeretném látni azt a napot, amikor mindenki mosolyog rám, hogy mennyire örülnek, hogy büszkék rám, mert meggyógyultam, dicsérnek, hogy fantasztikusan nézek ki, és lesz jó munkám, sőt akár még kapcsolatom és családom is. Mert iszonyatosan és minden erőmmel ÉLNI AKAROK! És tudom, hogy képes vagyok rá. És ezért is kezdtem el egyrészt blogot írni, hogy ti is tudjátok, hogy az evészavar ugyan komoly betegség, de nem gyógyíthatatlan, és ha belefáradtatok is a küzdelembe, igenis mindig tovább kell menni, küzdeni kell, nem feladni, mert nem vagytok egyedül! Én sem tudom, merre induljak, mi segíthetne, de folyton keresem a megoldást, nem gubóztam be teljesen, és nem vagyok hajlandó belenyugodni, hogy pont nekem nem sikerül, hiszen én a jég hátán is megélek!! És ti is, higgyétek el!!! Hiszek benne, hogy a tudat, hogy nem vagytok egyedül, hogy igenis mindig van valaki a közeletekben, aki segíthet, de leginkább saját magatok vissza tudjátok fordítani ezeket a negatív gondolatokat, erőt ad ahhoz, hogy megszabaduljatok az evészavartól. Én kívánom, hogy ez sikerüljön mindenkinek. Az adatok szerint napjainkban a 15-29 éves lányok és nők 3-10 százaléka szenved evészavarban, körülbelül 1 százalékuk anorexiában, 4 százalékuk bulimiában, 1 százalék falászavarban, 4 százalék pedig kevert formákban. Emellett sokaknak vannak kevésbé súlyos, de evészavarral kapcsolatos tüneteik, például zavart evési szokások a lányok 30, a fiúk 16 százalékánál. Magyarországon körülbelül 30-50 ezer evészavarban szenvedő ember él. És a pszichiátriai betegségek közül az anorexia a leghalálosabb: a betegség kezdete után 10 évvel az anorexiás lányok 8 százaléka, 20 évvel pedig 20 százaléka hal meg. Én pedig tuti nem szeretném tovább rontani a statisztikákat.

Egyébként mindenkinek javaslom, hogy próbálja valamilyen módon formába önteni az érzéseit, mert szerintem sokat segít, a blogírás például kifejezetten terápiás jellegű nekem. Írjatok salátafecnikre, vezessetek naplót, kezdjetek ti is blogot, rajzoljatok, fessetek, gyártsatok kerámiákat vagy üljetek a zongorához, bármit, ami segít kiadni magatokból az érzéseket, mert valahogy utat kell törniük. Egyébként a tegnapi bejegyzésben volt egy szavazás, ennek nézegettem az eredményeit. Az volt a kérdés, hogy szerintetek milyen módszer segít a legtöbbet egy anorexiás esetében. A kórházi kezelés, az antipszichotikumok, a spirituális módszerek, vagy a pszichológus, illetve a családtagok és barátok szeretete és támogatása? Ahogy látom, a legtöbben ezek kombinációjában hisznek, vagyis egységben az erő :-) Próbáljatok ki minél több lehetőséget, veszíteni egyszerűen nem tudtok semmit, persze tudom én, vannak bizonyos anyagi korlátok. De jógázni, meditálni, másokkal beszélgetni, élményeket gyűjteni, mindez ingyenes és ráadásul megfizethetetlen! Szóval őszintén kívánom, hogy mindannyian megtaláljuk a megoldást, mert igenis létezik, annyira sok embernek sikerült már, és mi sem leszünk kivételek, UGYE???